Aurora

Éppen az ágyban forgolódtam és unatkoztam. Elvégre A-s vagyok, így nyugodtan azt csinálhatok, amit akarok, amikor is rezgett a telefonom. Furcsán néztem el a telefon irányába, hiszen ez nem kicsit volt számomra fura, még is ki tudja a számom.
- A picsába - jelentettem ki, mikor felfogtam az üzenet tartalmát.
Kapkodva öltöztem fel, és rohantam is a karámok irányába. A kollégium lépcsőházában hangosan csattogtak a lépteim, ahogy lerohantam a hatodikról. Nagyjából a negyedik emeleten esett le, hogy én mekkora barom vagyok. Miért is nem mentem lifttel? Megtorpantam és nagyot szusszantam. Oké, akkor most nyugi!
Elsétáltam a liftig és vártam. Szerencsémre a másodikon volt, és csak pár percet kellett várnom, míg értem jött. Amint beszálltam a liftbe nagyot sóhajtottam. Hogy lehetettem ekkora idióta, hogy elhagytam a pendrive-ot? Igazából itt az a kérdés, hogy melyiket hagytam el. A pingvineset, vagy a koalásat. Bár egyik esetében sem olyan nagy gond, elvégre csak egy jól képzett informatikus venné észre, hogy olyan dolgok vannak rajta, aminek elméletileg nem kellene, hogy rajta legyen.

Ha azt hinné bárki is, hogy jó dolog rohanni: felvilágosítom, hogy nem. Nem voltam kimondottan lusta, de edzett sem, így eléggé kifulladva értem a karámokhoz. Közel s távol csak egy ember álldogált ott, így tök logikusan kikövetkezettem, hogy ő lesz az én emberem.
- Helló, Samanta Leroy vagyok, elméletileg te írtál nekem egy sms-t, hogy megtaláltad a pendrive-omat - mutatkoztam be neki halványan mosolyogva.

Sam és Hollócska

Egy ideig csak a legelésző lovon függött a tekintete, ki Budhát megszégyenítő módon hajtotta el magáról az idegesítő hatlábúakat.
Hollócska végül a karámnak támasztotta a hátát, mindezt óvatosan, hogy a villanypásztor véletlen se érjen megizzadt hátához és ne rázza meg. Nem kell még egy megrázó élmény. Bár Harafa olykor gondoskodik ilyenekről...
Behunyt szemekkel várt és állt, lila üstökét a kobakja alá tűrte, így látszódtak a fülét ékesítő ékszerek.
Mikor hallotta a lépteket, kinyitotta szemét és a különös lilás árnyalatú tekintetét a másikon pihentette.
-Mély tiszteletem! - feleli egy halovány mosollyal, majd enyhe német akcentussal beszél, majd a táskájába nyúlva a markába zárja a szóban forgó tárgyat. -Aurora Wolfborn. Ne haragudj, megmutatnád a diákid? - teszi fel a kérdést, s mielőtt a másik elkezdene vele veszekedni hozzá fűzi. -Valaki már keresett rajtam egy pendrive-ot, de nem tudta megmondani, hogy milyet keres. - lehet egy taplónak tűnik, de számára fő az elővigyázatosság.

Szaporán pislogtam. Hogy tessék? Biztos, hogy jól hallottam, amit mondott? Egy pillanatra leblokkoltam, majd rájöttem, hogy tényleg ezt mondta.
– Mi van? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam nem elröhögni magam. Elvégre, egy gyerek állt előttem, és most komolyan engem igazoltat? Végignéztem rajta, és elgondolkodtam, mennyire is kell nekem az a pendrive. Végül azonban úgy döntöttem, hogy kell. Az enyém, még szép, hogy kell!
– Jó, hát ez egy kicsit se fura… – morogtam az orrom alatt, miközben zsebeimben kezdtem kutatni a diákom után. Legalább annyi eszem volt, hogy kabátot vettem fel, különben most aztán tényleg nagy bajban lennék. – Tudod, a legtöbb ember nem hordja magával az iratait – jegyeztem meg ironikusan, félig magamnak, félig a kislánynak címezve. Közben hálát adtam az égnek, hogy a kabátom zsebében megtaláltam a papírjaimat. Eddig szerencsém volt.
– Tessék – dugtam az orra alá a diákomat, olyan stílusban, mintha ez az egész a világ legnagyobb abszurduma lenne. Ami, tegyük hozzá, eléggé közel állt az igazsághoz. – Motozás is lesz? – tettem hozzá egy félmosollyal, amiben több volt a gúny, mint bármi más. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egy gyerek akar engem igazoltatni. Mi jöhet még? Ha kicsit is morcosabb kedvemben lennék, biztosan utánanéznék a kisasszonynak, hogy mégis mi a fene folyik itt... Még így sem kizárt, hogy később utána járok…
– Vagy adjak DNS-mintát? Esetleg ujjlenyomatot? – szívtam tovább a vérét, teljesen élvezve a helyzet abszurditását. Nem mintha ennek bármi köze lett volna a pendrive-hoz, amit egyébként nyilvánvalóan vissza akartam szerezni, de hát az ember nem hagyhatja ki az ilyen lehetőségeket. Addig fogom szívni a vérét, amíg meg nem kapom azt a pendrive-ot. Sőt, talán még utána is. Mert hát, miért ne? A kedvem most pont olyan volt.

Sam és Hollócska


Visszakérdezésére enyhén megdönti fejét, így egy két lila tincs kihullik a kobakja alól, ám türelmesen vár.
-A legtöbb ember nem a legveszélyesebb sportok egyikét űzi. - ezzel a mellénye zsebéből kiveszi az iratait tartalmazó tartót és a másik felé mutatja saját diákiját, ahol látszik a neve. Majd ahogy vissza húzza becsukja és vissza teszi  a helyére. ~Még hogy nem mindenki hordja magánál az iratait... ez se normális... Bár ez akkor is tudatosulhatott volna bennem, mikor láttam a képén, hogy szőke.~ Noha mondana valamit és szíve szerint a fejéhez vágná a pendrive-ot, csupán kinyújtja a kezét és ujjai közül nyújtja felé a tárgyat, miután elolvasta  a kártyán szereplő nevet.
-Igazad van. Legközelebb az első embernek odaadom aki egy pendrive-ot keres. - feleli a gúnyos mosolyra és a vállára dobja táskáját, kezébe veszi Harafa kötőfékét és a lányra néz, hogy akar e még valamit. Lehet, hogy korban ő a fiatalabb, de a másik mentális szintje nem haladja meg a tizenéves korba éppen belépőkét. Modora pedig elárulja, hogy sosem volt sportoló, semmi szerénység, csupán büszkeség és dac.

Szinte láttam magam előtt, hogy megpróbál valami mélyenszántó, bölcs megjegyzést tenni. Szórakozottan pislogtam rá, próbálva fenntartani a türelmemet, ami már így is az utolsó cérnaszálon lógott. A szövegére csak egy fanyar mosollyal reagáltam. Nem mintha különösebben érdekelt volna, mit gondol a sportolásról, de hát valakinek muszáj volt okoskodnia, ugye?
Miközben elővette az iratait, nagyjából annyi érdeklődéssel néztem rá, mintha egy unalmas tévéműsort néznék. Komolyan, miért csinál ilyen felhajtást? De persze, ő volt az, aki szerintem világmegváltó pillanatként élte meg, hogy bemutatta a diákigazolványát. Gratulálok, kitüntetés jár érte.
Amikor végre a kezembe nyomta a pendrive-ot, alig bírtam visszafogni magam, hogy ne vágjak valami epés megjegyzést. De nem bírtam ki teljesen.
– Hát persze, legközelebb bárkinek odaadod, aki elég meggyőzően néz. Jó tudni – mondtam egy félmosollyal, miközben zsebre vágtam a pendrive-ot. - Vagy, legyen legközelebb annyi eszed, és add le a tanáriban, zsenikém - tettem még hozzá szemforgatva.
Ahogy elfordult, és megindult a saját dolgára, én csak fújtattam egyet. Nem mintha különösebben izgatott volna, mit gondol rólam, de ez a fajta felsőbbrendű viselkedés mindig kihozott a sodromból. Még egy utolsó megjegyzést tettem: - Na, oké, jót beszélgettünk, kisasszony. Csak legközelebb kérj inkább egy oklevelet is az igazoltatáshoz.
Leginkább csak azért, hogy fixen enyém legyen az utolsó szó.

Sam és Hollócska

A másik lány valószínűleg, sőt biztos félreérti a helyzetet. De honnan is kéne tudnia azt, milyen abban a bizonytalan közegben, ahol a rokonát ölték meg és tusolták el. Honnan kéne tudnia? Sehonnan, mert csak magával törődik és a lába sosem ért talajt. Ennek pedig ez a rendje.
-Teljes mértékben igazad van. - feleli egyhangúan, majd vállat von. Kivételesen jót akart, hogy a tanárok ne kutakodjanak egy diáktársa életében, de az meg... ah, jobb legyinteni a gyökerekre, mit Harafa is inkább elkaparna, mint megrágna.
Utolsó megjegyzésére megtorpan, majd lehajol egy kézen fekvő kőért és azt kezdi vizslatni. Kellemes textúrája és színe van. A Nap fényében pedig csillog.
-Ez teljes mértékben illik hozzá. Nincs tisztában a gyilkos jelenlétével. -  mosolyog a kőre, majd zsebre teszi és elindul az istállók irányába.

Vége