Christine

A kis gyakorló aréna körül kellemes, kora reggeli csend honolt, csak a madarak csiripelése és a lovak halk nyerítése törte meg a nyugalmat. Az arénában éppen díjugratásra készítettek elő mindent, a színes akadályok sorban álltak fel, és a friss homok ropogott a lovászok léptei alatt. Én, persze, a saját tempómban készülődtem. Vagyis… inkább próbáltam megérteni, hogy a fenébe is kéne ezt az egészet összerakni.
– Oké, Árnyék, figyelj – szóltam a mellettem álló, hatalmas fríz lóhoz, aki épp csak fél szemmel méltatott rám egy pillantást. – Lássuk csak… – Felnyitottam a kezemben tartott könyvet, amelynek címe valami igazán ígéretes volt: „Díjugratás Kezdőknek és Kevésbé Lelkeseknek”. Hát, ha ez nem nekem való, akkor nem tudom, mi lenne.
– Első lépés – olvastam fel fennhangon, miközben Árnyék megrázta hatalmas fejét, mintha csak ő is tudná, hogy ebből semmi jó nem sül ki. – „Győződj meg róla, hogy a ló… nos, ló.” Hát persze, mert mi más lenne, nem igaz? – Felnéztem a lovamra, aki unottan pillogott rám. – Ne aggódj, Árnyék, megvan az első pont. Te tényleg ló vagy.
Lapozgattam tovább a könyvben, keresve valami értelmes utasítást. A homlokomra csaptam.
– „Biztosítsd, hogy a ló lába a földön legyen. Ellenkező esetben nehéz lesz ugrani.” Micsoda zsenialitás! Ki gondolta volna? – forgattam meg a szemem, miközben Árnyék megriszálta a sörényét, mintha ő is tudná, hogy teljesen felesleges ez az egész könyv.
Elindultam a pálya egyik végéhez, miközben tovább olvastam. – „Az akadályok megközelítésekor tartsd a szemed a következő akadályon, ne a lón.” Na, most mondjátok meg, mintha bármikor is szemkontaktust akarnék veled ugrás közben, haver – motyogtam a lovamnak, aki láthatóan jobban érdeklődött a friss széna iránt, mint az én gyötrődéseim iránt.
Leültem egy kis fa karám szélére, és tovább lapoztam. – „Ha a ló nem ugrik, ne ess kétségbe. Nyomd meg a megfelelő gombokat, és próbálkozz újra.” – Felkuncogtam. – Hát, Árnyék, eddig nem is tudtam, hogy te vagy a legújabb okostelefonos modell. Melyik gombot nyomjam meg? A ‘Gyors futás’ vagy a ‘Magas ugrás’ funkciót? – néztem rá, mire ő csak egy mély horkantással válaszolt. Mintha ő is tudná, hogy ez az egész egy vicc.
Felálltam, és a pálya felé böktem. – Na jó, gyere, próbáljuk meg úgy, mintha nem lenne a fejedben az a fránya ‘nem érdekel’ gomb. – Árnyék komótosan követett, mintha épp csak szívességet tenne nekem. Az egész helyzet olyan abszurd volt, hogy képtelen voltam abbahagyni a nevetést.
– Na, Árnyék, ideje bebizonyítani, hogy ez a könyv túl sokat feltételez rólunk. Vagy legalábbis rólam – felültem a nyeregbe, és elindultunk a pályán, bár egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez az egész hogyan fog végződni.

Miután felkeltem elindultam Sunflower-ért, mert úgy hallottam, hogy a kis gyakorló arénát most előkészítik díjugratásra és nem árt gyakorolnunk. Örültem neki, hogy ilyen korán már tudok menni lovagolni, mert reménykedtem benne, hogy nem lesz a pályán senki. Bár tény a szobatársam Samantha nem volt már a szobában, de nem igazán zavart, hisz eddig nem találkoztam vele szinte soha, csak lefekvéskor.

Amint kiértem a legelőhöz, ahol Sunflower éjszakázott, valószínűleg utoljára a tél előtt, a drága csődöröm a kerítés elött várt rám.
-Szia Sunny drágám.- mondtam, majd megsimogattam, és kinyitottam az ajtót.
-Gyere, megyünk gyakorolni kicsit - mondtam, majd elindultam a szerszámokért, Sunflower meg szó nélkül követett. lekaptam a bosallomat a helyéről, majd felraktam a csődörre és felugrottam a hátára. Innen közösen ügettünk el az arénáig, míg meg nem hallottam valakit beszélgetni, itt kicsit megtorpantam, és Sunflowert sem hagytam, hogy tovább menjen.

- Csss - mondtam a lónak, és hallgatóztam. Őszintén nem igazán értettem mit hallok, de jót röhögtem rajta.
- „Győződj meg róla, hogy a ló… nos, ló.”... - halottam a hangot, de nem értettem miért jön lovas suliba, ha nem tudja, hogy ló-e a ló mi lenne már talán egy medvén akar lovagolni, vagy mi? elmélkedtem, és próbáltam nem elnevetni magamat. A hangok alapján szerencsére a lány is tudta, hogy ez hülye kérdés, ami nyugtató volt. Itt viszont nem volt vége...
-„Biztosítsd, hogy a ló lába a földön legyen. Ellenkező esetben nehéz lesz ugrani.”- egyre zseniálisabb mondatok. De itt nem volt vége, lovon gombok, hol? Nem bírtam tovább röhögésben törtem ki.

- Mehehetünk Sunny - mondtam miközben szakadtam a röhögéstől és már kifolytak a könnyeim, így nem láttam a lovast, aki az Árnyék nevű lovon ült, de ahogy hallottam már ő is nevetett.
Az aréna bejárata elött megálltam, és leugrottam Sunflower hátáról. Nagy levegőt vettem, megtöröltem a szemem, hogy lássak is. kinyitottam az ajtót, majd elindultam befele.
- Érkezünk Befelé - kiabáltam, hogy a másik lovas is hallja, és tudja, hogy nyitva az ajtó, így tudja, hogy vannak a bejáratnál. Amint beléptem a pályára Sunflower is követett, és megállt az ajtónál, és türelmesen, jó kis paciként megvárta míg becsukom az ajtót és újra a hátára ülök.

Végre láttam a másik lovast, aki célba vett egy akadályt, ismerősnek tűnt, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg Samantha-e, mert csak hátulról láttam. Sunflowert a pályakörre irányítottam, ahol elkezdtünk bemelegíteni. Ahogy haladtunk a körön megláttam a lány arcát is, tényleg Samantha volt az, így illedelmességből oda intettem neki.

Ahogy a vicces kis könyvet olvastam, és épp azon tűnődtem, hogyan lehet valaki ennyire zsenialitással megáldva, hogy ilyen utasításokat ír, egyszer csak halk nevetést hallottam a háttérből. Hirtelen összerezzentem, és felnéztem. Valaki röhög. Vagyis valaki hallotta, hogy hangosan olvasok fel ennyi baromságot! Egy másik lovas közeledett felém, egy napsárga szőrű csődörrel, akit mintha csak most ébresztettek volna fel az éjszakai szundiból. A könyv egy újabb gyöngyszeménél tartottam – valami egészen zseniális, lépésről lépésre szóló utasítás arról, hogyan kell szembenézni egy akadállyal.
– Hát ez remek – motyogtam magam elém, miközben lapoztam egyet a könyvben, mintha ez mentene a helyzeten. Közben persze próbáltam úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy valaki a hátam mögött kineveti a szorgalmas felkészülésemet a díjugratásra. Ahogy közelebb ért, már egyértelműen felismertem. Hát persze, hogy ő az – a szobatársam, aki mindig valahogy eltűnik, mire észrevenném.
A nevetésére csak megforgattam a szemem, majd a kezemben tartott könyvvel intettem felé. – Látom, remekül szórakozol. Csak hogy tudd, ez a könyv kifejezetten azoknak szól, akik szeretnék bebiztosítani, hogy valóban ló van alattuk, nem pedig egy kósza bárány, tudod? – tettem hozzá szarkasztikusan.
– Hát szia – motyogtam magam elé, majd egy kis színpadias sóhaj kíséretében kinyitottam a könyvet újra. - „Ne feledd, hogy a ló tudatos lény, és érezni fogja, ha te félsz.” Hát persze! – fordultam Árnyék felé, és a ló fejére böktem. – Érzed ezt, haver? Érzed a félelmet? Mert én maximum a kínos szánalmat érzem, ahogy itt állok totál hülyét csinálok magamból.
Ahogy próbáltam nem teljesen elveszíteni a méltóságomat, lapoztam egyet a könyvben, remélve, hogy találok valami hasznosat. Ehelyett egy újabb briliáns tanácsba futottam bele: „A ló eleje az, ahol a fej található, a hátulja pedig az, ahol a farok van.” Komolyan. Ezt most miért kellett leírni?
– Árnyék, figyelj csak, te tényleg ott vagy, ahol lenned kell, ugye? – pillantottam a ló hátuljára, majd a fejére, mintha most kellene megbizonyosodnom róla, hogy rendben van minden. Árnyék csak pislogott rám türelmesen, mintha pontosan tudná, hogy most valami egészen szánalmas dolog történik itt.
Sunflower és a lány lassan bemelegítettek, próbáltam nem nevetni azon, hogy én még mindig itt ügyetlenkedek a szabálykönyvvel, miközben mások profin mozognak az arénában. Nem mintha egyébként túlzottan zavarna, de azért… na. Kellemetlen.
– Te mennyire vagy jó ebben a díjugratós cuccban? – kérdeztem félvállról, mintha nem érdekelne annyira, de közben azért kíváncsi voltam. – Mert ha te is kezdő vagy, talán összeállhatunk, hogy hülyét csináljunk magunkból együtt. Vagy legalább nevethetünk a másikon.
Végül összecsuktam a könyvet, és színpadiasan felsóhajtottam. – Na, Árnyék, készen állsz arra, hogy ne essek le? Mert állítólag akkor nehezebb lesz ugrani – tettem hozzá, miközben megveregettem a ló nyakát, aki mintha már most unná az egészet.

Szegény lány, ezek szerint hallotta, ahogy nevetek, pedig nem rajta, hanem a könyvön röhögtem.
- A könyv írja viccesen, ahogy látom abból olvasod ezeket a brilliáns tanácsokat, vagy miket. - próbáltam védekezni, nehogy baj legyen belőle, vagy sértődés, mégis csak a szobatársam, nem kéne rosszban lenni.

A lány félelem érzés leprodukálása sem volt semmi, meg a ló fara, feje helyén valósága is muris volt kicsit, de most kisebb késztetést éreztem a nevetésre. Sunflower-rel megfordultunk, és a másik irányba is ügettünk egy sort, nehogy féloldalas legyen.
- Hogy én mennyire jó a díjugratásban? - lepődtem meg a kérdésen, nem éreztem magam annyira ügyesnek, de már 2 éve versenyeztem, szóval elvileg ügyes vagyok.
- Két éve versenyzem, de még van mit gyakorolnom, miért? - érdeklődtem
- Szívesen segítek pár dologban, ha gondolod, ha tudsz lovagolni, akkor nem hinném, hogy ilyen alapoktól kellene kezdened. - mondtam neki, miközben Sunflower-rel vágtázni kezdtem.

Meglepődtem a lány hozzáállásán, "csak ne essek le, mert az elvileg nehezíti az ugratást..." picit furcsa volt nekem, lehet nem bemelegítés nélkül kellene nekifutnia egy akadálynak..., mert megsérülhet a ló, a másik meg a könyv, ha nem tud ugratni, akkor ne könyvvel a kezében ugorjon.... Erről persze egy szót sem szóltam neki, nehogy aztán én legyek a rossz. A másik irányba is vágtáztam pár kört, majd végül megálltam, és kérdőn Samatnha-ra néztem, hogy vajon kell-e neki segítség, vagy menjek rá az akadályokra gyakorolni.

Végül mivel nem nézett rám ugrattam párat Sunflower-rel, majd lassan sétáltam egy kicsit, végül megálltam.
- Szép volt Sunny- mondtam a lovamnak, és megpaskoltam a nyakát, hiszen szépen hiba nélkül átugrotta mind az 5 akadályt, amire ráfordítottam.

Nevetve forgattam meg a szemem, amikor meghallottam a mentegetőzését. Persze, nem rajtam nevetett, hanem a könyvön… Na persze. De ahogy rápillantottam, és láttam, hogy tényleg próbál kedves lenni, egy kicsit megenyhültem. Végül is, nem lenne jó, ha állandóan feszültség lenne köztünk, hiszen ő a szobatársam.
– Hát, akkor örülök, hogy nem rajtam nevettél – feleltem egy halvány mosollyal, miközben lesöpörtem egy kis port a könyv fedeléről. – Bár, el kell ismernem, tényleg eléggé vicces, amit írnak. Ló fara a feje helyén… komolyan, mintha egy komplett idiótáknak szóló kézikönyvet tartanék a kezemben.
Sunflower vidám lépéseit figyelve egy pillanatra elkalandoztam, majd újra visszatértem a valóságba, amikor Christine megemlítette, hogy két éve versenyzik.
– Két éve? Az nem semmi! – mondtam elismerően. – Nekem is kéne egy kis segítség, mert hát… nem vagyok éppen a díjugratás mestere, mint láthatod.
Közben egy pillanatra a könyvre pillantottam, majd határozott mozdulattal becsuktam és félretettem.
– Tudod mit, hagyjuk ezt a könyvet. Valószínűleg Árnyék jobban tudja, mit kell csinálni, mint én – jegyeztem meg kicsit ironikusan, de mégis mosollyal az arcomon. Aztán felnéztem Árnyékra, aki mintha már csak arra várt volna, hogy végre belekezdjünk. – Na, próbáljunk meg egy alap akadályt! Ha más nem, legalább te tudod, mit kell csinálni, ugye? – mondtam a lónak, miközben megsimogattam a nyakát.
Megfogtam a kantárt, és beálltunk az akadály elé. Mély levegőt vettem, és elindultunk. A szívem a torkomban dobogott, de próbáltam nem mutatni, hogy kicsit izgulok. Az izgalom minden egyes lépéssel nőtt bennem, a szívem egyre gyorsabban vert, és mikor Árnyék nekifutott az ugrásnak, éreztem, ahogy egy pillanatra felemelkedünk. A világ megszűnt körülöttem, és csak az számított, hogy a földet érés ne legyen túl nagy bukás. Hamar rájöttem, hogy tényleg jobban bízhatok a lovamban, mint a saját képességeimben, mert Árnyék szépen, elegánsan ugrott át az akadályon, mintha egész életében ezt csinálta volna. Én pedig csak szorítottam a kantárt, remélve, hogy nem csinálok valami látványos bakit közben. Mire észbe kaptam, már túl voltunk az akadályon, és még mindig a ló hátán ültem. A sikeres ugrástól feldobódva egy nevetést hallattam, és megpaskoltam Árnyék nyakát.
– Hát, ez nem is volt olyan rossz, ugye? – szólaltam meg, miközben lelassítottam, és hátrapillantottam Christine-re, egy kicsit büszkén magamra, de azért még mindig kissé bizonytalanul. – Azt hiszem, tényleg jobb, ha Árnyékra bízom a dolgot, mert ha rajtam múlik, lehet, hogy tényleg a fejemen landolnék – nevettem fel kicsit, oldva a feszültséget.
– Na, látod, mondtam, hogy te tudod, mit kell csinálni! – mosolyogtam szélesen, majd Christine felé fordultam, aki éppen minket nézett. – Mit szólnál, ha csinálnánk egy kis versenyt? Elvégre a versenyzésben már van tapasztalatod, nem? – kacsintottam rá játékosan, próbálva oldani a feszültséget.

- Jó, pontosítok, ez a 2. évem, szóval gyakorlatilag 1 éve és pár ónapja ugratok verseny szinten. - javítottam ki magamat.
-Szívesen segítek ha szeretnéd.- ajánlottam fel lelkesen. Szívesen segítek másoknak, így nem éreztem hátrányát annak, hogy a saját magam és Sunflower edzése helyett mást edzek, hisz abból én is tanulhatok.

Samantha végre elrakta a buták könyvét, vagy nem is tudom minek hívjam. Beálltak egy alacsony akadály elé, melyet én is simán átléptem volna, majd Samanta Nagy levegőt vett, hogy felkészüljön az ugrásra. Én még átugrattam az utolsó akadályt, majd lassan megálltam és figyelni kezdtem a lányt, kíváncsi voltam hogy megy neki. Szépen nekifutott Árnyék az akadálynak, majd míg Samantha szinte becsukta a szemét a fekete fríz kecsesen átszökellte az akadályt, majd kecsesen landolt. Az Látszott, hogy a ló ugyan fajtája alapján inkább díjlovagló ló, de nagyon jól és szépen tud ugrani. Ez viszont sajnos a lovasáról kevésbé volt elmondható.

- A lovad nagyon szépen ugrik, az tény, és nagyon kecses is. Viszont ha ez az 1. ugrásod volt, akkor ahhoz képest ügyes voltál.- mondta, de lehet nem kellett volna...
-Hogy verseny? Biztos vagy te benne?- lepődtem meg -Milyen témában szeretnél versenyezni? Például egy általunk kiválasztott pályán időre vagy ki ver le kevesebb lécet vagy ki ugrik magasabbra?- adtam pár ötletet, bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e...
-Bár szerintem te mindenképp maradj a kisebb, hasonló méretű akadályoknál- mutattam arra az akadályra, amit az előbb ugrott át.

Még fel sem ocsúdtam a sikeres ugrás utáni eufóriából, amikor hallottam, hogy Christine már is további tippekkel lát el. Persze, segítőkész volt, de éreztem a szavai mögött azt a bizonyos „óvatosan a nagy álmokkal” felhangot, amitől egy pillanatra megállt bennem az ütő.
– Hát, nem mondom, hogy profi vagyok… – kezdtem el szarkasztikus hangon, miközben megveregettem Árnyék nyakát, aki természetesen hiba nélkül teljesítette az ugrást. – De azért kösz, hogy megerősítetted, hogy legalább a lovam tudja, mit csinál - vetettem oda. Bár nem terveztem, hogy ennyire nyersen szóljak vissza, de ez most így jött ki. Hupsz.
- Ó, ne viccelj már. Nem azért csinálom, hogy versenyezhessek. Csak szórakozásból ugratunk! – megcsóváltam a fejem, miközben beálltam egy újabb akadály elé. – Szóval, köszönöm az aggodalmat, de egyáltalán nem érdekel, hogy milyen magasra tudok ugrani. Ami azt illeti… – felpattantam újra Árnyék hátára, majd lenéztem rá egy félmosollyal – most is csak azért csinálom, mert te azt mondtad, hogy nem tudom megcsinálni. És tudod, imádom, amikor valaki alábecsül.
Árnyék megrázta a fejét, mintha egyetértene velem, és én megnyomtam a sarkammal, hogy nekiinduljunk. Szinte biztos voltam benne, hogy megint bénán fogok kinézni, de nem érdekelt. Mert ha valami biztos, az az, hogy soha nem adom fel.
Árnyékot lassan elindítottam az aréna másik oldala felé, hogy újra nekifussunk egy akadálynak.
– Szóval, ha te is készen állsz a szórakozásra, kezdhetjük – vetettem oda félvállról, miközben próbáltam nem gondolni arra, hogy a következő ugrásból megint valami katasztrófa lesz. – De azért ne nevess túl hangosan, ha lezúgok a nyeregből, rendben?
A hangomban játékos kihívás bujkált, de azért az agyam hátsó részén ott volt az a kis hang, amelyik folyton azt súgta, hogy talán mégis jobb lenne, ha még gyakorolnék…
Magabiztosan néztem Christine felé, miközben egy halvány mosolyt küldtem felé. Persze, belül egy kicsit remegtem, de nem hagyhattam, hogy ezt bárki is észrevegye.
Mély levegőt vettem, és próbáltam megnyugodni. Nem foglalkozom a nyomással, nem számít, ha nem sikerül mindent elsőre. Árnyék fújt egyet mellettem, mintha érezné az izgalmamat, de közben ott volt benne a nyugodt magabiztosság is. Én viszont… nos, talán még mindig egy kicsit túl görcsösen próbáltam meg a dolgokat.
– Oké, Árnyék – motyogtam magam elé, miközben végigfutottam a tekintetemet a pályán. – Csak annyit kérek, hogy ne alázz meg teljesen.
A ló megrázta a fejét, mintha csak bólogatna, és én megpaskoltam az oldalát. Felpattantam a hátára, és a kantárba kapaszkodva figyeltem az előttünk álló akadályokat. Öt akadály, mi lehet ebben olyan nehéz?
– Első ugrás – suttogtam magam elé, és Árnyéknak adtam a jelet, hogy induljunk el. Az első akadálynál máris éreztem, hogy valami nem stimmel. Túl korán adtam a jelet, a tempónk nem volt megfelelő, és ahogy várható volt… puff, a léc koppanva leesett.
– Hát persze… – morogtam magam elé, és gyorsan továbbléptünk a következő akadály felé. Ezúttal kicsit összeszedettebbek voltunk. Figyeltem a tempót, próbáltam Árnyékkal együtt mozogni. A második akadálynál csak annyira löktem meg a lécet, hogy az kilengett, de végül nem esett le. A harmadik akadályhoz érve már egy kicsit jobban összpontosítottam, de megint ugyanaz történt, mint az elsőnél. A tempónk megint nem stimmelt, és Árnyék patája koppanva ütötte meg a lécet, ami újra a földre került. A negyedik akadály volt eddig a legmagasabb, ahogy elnéztem, elrebegtem magamba néhány imát, hogy ne essek le. Végül én nem estem le, de a léc sajna igen.
– Oké, na most jön a legjobb rész! – mondtam magamnak, próbálva megőrizni a nyugalmamat, noha az agyam már kezdett cikázni a hibákon. Az ötödik akadálynál aztán valami történt. Talán Árnyék is úgy döntött, hogy megunta a bénázásomat, vagy csak végre sikerült összeszedni magamat, de a fríz ló szinte tökéletes eleganciával ugrotta át az akadályt. A földet érés sima volt, és végre egy akadály, aminél a léc a helyén maradt.
– Három leverve, egy meglökve, egy tökéletes… Nem is olyan rossz arány, nem igaz? – forgattam meg a szemem, miközben megpaskoltam Árnyék nyakát. – Persze, te voltál az igazi sztár - hajoltam rá a lóra és öleltem meg. Kiváncsi voltam, hogy Christine-nek, hogy fog sikerülni.