NÉV: Samatha Kate Leroy
SZÜL. HELY: Bozeman, USA
SZÜL. IDŐ: 2007. 03. 07
KOR: 17
NEM: Nő
STÁTUSZ: Diák
ÉVFOLYAM: 11. évfolyam

Utálom az embereket. Igen, mindet, még téged is. Nem, nem szépítek, nem finomkodom. Nem azért mondom, hogy bántsalak, egyszerűen csak így van. Nekem nem kell az állandó társasági csevegés, a felszínes beszélgetések vagy a felesleges udvariaskodás. Az emberek túl sokat beszélnek, és legtöbbször semmi értelmeset nem mondanak. Persze, van egy belső köröm, egy olyan kis közösség, akiket elviselek. Na jó, nem csak elviselek, szeretem is őket. Igen, képes vagyok rá. Csak persze, ez maradjon kettőnk között. Kik ők? A családom, akik mindig ott voltak nekem, és a barátaim, akiket alig tudok egy kézen megszámolni. De ők igaziak. Velük nem kell játszmáznom, nem kell tettetnem, és ők elfogadnak engem, úgy, ahogy vagyok.

Sokan azt mondják, hogy az emberek félnek tőlem. Nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert nem mosolygok csak úgy, talán mert nem vagyok az a típus, aki az utcán köszönget vadidegeneknek. Állítólag valami “gyilkos-aurám” van, amitől az emberek inkább elkerülnek. Például, ha beállok a helyi közértbe, biztos lehetsz benne, hogy az idős nénike nem áll mellém. A buszon is mindig üres marad az ülés mellettem. És tudod mit? Nekem ez így tökéletes. Nem kell, hogy mindenki körülöttem nyüzsögjön. Az én világomban az egyedüllét nem magány, hanem szabadság.

Légy önmagad – ezt hirdetem mindenhol. És komolyan gondolom. Ne engedd, hogy a társadalom elnyomjon, vagy hogy mások döntsenek helyetted. Nem fogom megjátszani magam senki kedvéért. Ami a szívemen, az a számon. Nem érdekel, ha ez másokat bánt, nem fogok szégyenkezni miatta. Én ilyen vagyok: szókimondó, nyers és valós. Nem fogom a véleményemet takargatni, csak hogy jobban passzoljak valami képzelt elvárásba. És ha ez másoknak nem tetszik? Nos, az az ő problémájuk, nem az enyém.

Káromkodok. Igen, és nem kicsit. Nem a hatásvadászat miatt, hanem mert így jobban kifejezem magam. Választékosan, persze. Az átkozódás is művészet, ha jól csinálják. Szóval, ha valamire azt mondom, hogy kibaszottul idegesít, akkor azt úgy is értem. Nem fogom köríteni vagy szépíteni. Ez vagyok én: őszinte, brutálisan egyenes, és bármennyire is utálom az embereket, mégis valahogy mindig megtalálnak a jó barátok.

A tükörből rám tekintő lány egyszerre egyszerű és megjegyezhető. Sötétszőke tincseim lágy hullámokban omlanak a vállamra, az arcomat keretezve. A hajam mindig egy kicsit rakoncátlanul omlik a homlokomba, mintha soha nem akarna teljesen megadni magát a fésűnek – és valahogy én sem bánom. A bőröm természetesen halvány, enyhén szeplős, főleg nyáron, ha elkap a nap. A szemem világoskék, egyfajta jeges, hideg árnyalat, ami néha kissé távolságtartónak tűnhet, de valójában tele van kíváncsisággal és élettel.

Tornacipős lány vagyok – és ez egy életstílus, nem csak divat. Szeretek kényelmesen mozogni, nem érdekel a magassarkú eleganciája. Farmer, póló, esetleg egy hosszabb szoknya, ami a földig ér – mindegyikhez felveszem a megszokott tornacipőmet. Az egyenruha sem igazán az én világom, de megtanultam elfogadni. Lovaglás közben azonban valahogy jobban érzem magam a megszokott laza viseletben – farmer, egy kényelmes póló, tornacipővel, ha épp nem a lovaglócsizma van rajtam.

A testalkatom inkább átlagos, sem nem túl vékony, sem nem túl erős, de van bennem elég kitartás, hogy ne adjam fel, ha valami nehézséggel találkozom. Ha mégis, nos, legalább stílusosan teszem meg az első lépéseket a megoldás felé – tornacsukában.

Hogy kerültem ide? Ez egy nagyon jó kérdés, igaz?
A Leroy család nem pont arról híres, hogy dúskálnánk a pénzben, de valahogy mégis itt vagyok. Hogy hogyan? Nos, le se tagadhatnám: behackeltem magam. Igen, jól hallottad. Nem viccelek, nem vagyok se beállva, se kótyagos. Én egyszerűen csak megszereztem az iskolai rendszerekhez szükséges belépést, hogy bejuthassak. Ha egy kicsit is ismersz, akkor tudod, hogy ez nem meglepő.
Tudod, öt évesen kaptam meg az első számítógépemet. Na, nem valami menő gamer cucc volt, de pont elég volt arra, hogy rákapjak a "szakmára". Eleinte csak játékokat hackelgettem, aztán egyre nagyobb kihívások után néztem. Most, tizenhét évesen már simán betörök bármilyen rendszerbe. Nem mondom, hogy én vagyok a legjobb, mert biztosan vannak nálam jobbak is, de… hé, bejutottam egy ilyen elit suliba, nem? Ez azért valami.
És mielőtt ítélkeznél: nem használom rosszra a képességeimet… kivéve, amikor muszáj. Mint amikor kicsit "sikkasztok", de figyi, én fizettem a nővérem egyetemét is! A szüleim nem értenek a technológiához, így fogalmuk sincs, hogyan csinálom. Azt hiszik, hogy titokban prosti vagyok, vagy eladtam a vesémet a feketepiacon. Vicces, nem? Pedig egyik sem.

A család? Hát, mit is mondhatnék…
Van egy nővérem, Liz, aki most jogot tanul. Ő sem tudja pontosan, miből fizetem az egyetemi költségeit, de nem kérdez. Igazi ügyvéd-alapanyag, mi? Anyu és apu? Ők teljesen átlagos emberek. Néha úgy érzem, hogy nem is tartozom közéjük, mintha másik bolygóról érkeztem volna. De aztán utánajártam, nem vagyok örökbe fogadott. Pedig néha reméltem, hogy az vagyok. Anyu azt mondja, biztosan valamelyik dédnagymamámra ütöttem, de őket már rég nem ismerhetem, hiszen még a születésem előtt meghaltak.
Na, de térjünk vissza oda, hogy hogyan kerültem ide. Az egész azzal kezdődött, hogy barangoltam a neten, és egy cikk jött velem szembe a Valdara Academy-ről. Nívós iskola, versenyek, elit társaság… Gondoltam, miért ne? Hogy őszinte legyek, unalmas volt a régi suli, valami izgalomra vágytam. És mivel a suli biztonsági rendszere egy vicc, könnyen bejutottam. Nem is volt bonyolult.
Nem is értem, miért gondolják, hogy egy elit iskolának elég egy középszerű rendszer. De mindegy is, itt vagyok, és ez a lényeg. A legszebb az egészben, hogy a szüleim simán bevették, hogy egy ilyen drága iskola teljes ösztöndíjat adott nekem. Liz persze gyanakszik, hogy valami nem stimmel, de a testvérek azért vannak, hogy ne árulják el egymást, ugye? Így maradtunk mi is.

A lovak? Na, ez egy érdekes sztori.
Imádom a lovakat, de hogy őszinte legyek, nem igazán tudok lovagolni. Nem félek tőlük, félre ne érts, csak sosem volt rá alkalmam, hogy tényleg megtanuljak. És akkor jön Árnyék, a pacim. Egy csodálatos fríz ló, akit imádok a karám széléről nézni. Büszke vagyok rá, még akkor is, ha még sosem ültem a hátára. Még. Egyszer talán majd meg is tanulok lovagolni, de addig is élvezem a látványát. Ha pedig itt sem sikerül, nos, majd megkérek valakit, hogy tanítson meg.
Árnyék olyan, mint egy megtestesült álom. Nagy, erős, és csodaszép. De nem tagadom, ha közel megyek hozzá, kicsit mindig zavarban vagyok. Elvégre nem mindennap találkozik az ember egy ilyen csodával, igaz? A többiek persze már profik a lovaglásban, de én még csak próbálkozom. A suli egyik jó oldala, hogy remélem, itt tényleg megtanítanak majd, hogyan kell ezt csinálni. Addig is én maradok a "figyelős" üzemmódban.

És hogy miért vagyok itt? Nos…
Az egész csak egy kihívás volt. Meg akartam nézni, hogy sikerül-e bejutnom. Mivel sikerült, most már nem tágítok. Ha a lovasoktatás is jól megy, akkor a többi tantárgyat is biztosan jól nyomják. Nem mondom, hogy ez volt életem legkomolyabb döntése, de ez vagyok én. Ahol kihívás van, ott engem megtalálsz.

Ja, és van még egy kis trükköm a tarsolyban…
Mivel valahogy be kellett kerülnöm az iskola elit lovasai közé, gondoltam, miért ne emelhetném kicsit a tétet? Fogtam magam, és felturbóztam a nevemet az iskola adatbázisában. Tudod, csak egy apró hack kellett hozzá. Egy kicsi itt, egy kicsi ott, és hirtelen máris én lettem az A-osztály egyik "ígéretes díjugrató tehetsége." Persze, csak papíron. A valóságban lovagolni még nem igazán tudok, de kit érdekel? Különben is, ki az a maradi, aki nem hiszi el, amit a rendszer mond? Ha a suli azt írja, hogy én vagyok a következő nagy díjugrató csillag, akkor biztos úgy is van!
Az egész történet egy szimpla adatlap-módosításból indult. Nyilván, nem volt elég csak a nevem mellé biggyeszteni egy 'lovas' szót. Hát feltöltöttem pár fiktív versenyeredményt. Gondosan válogattam meg a versenyek nevét, időpontját, meg persze, hogy melyik lovas rendezvényen "vettem részt." Nem vagyok mohó, nem vittem túlzásba: néhány második hely, pár győzelem, de azért nem tettem magam első helyre mindenhova, mert hát az még nekem is túl gyanús lett volna.
Most jön a legjobb rész: most már hivatalosan is a suli elit lovasának számítok. Néha magam is nevetek azon, hogy meddig lehet ezt húzni. Az egyetlen bökkenő, hogy előbb-utóbb valaki észreveszi, hogy még soha nem láttak a pályán. Szóval van egy kis időm kitalálni, hogyan úszom meg, mielőtt a suli rájönne, hogy nem én vagyok a következő díjugrató bajnok. De nem is gond, improvizálásban jó vagyok. Amúgy is, addig is élvezem a sztárságot.
Arra azért kíváncsi vagyok, hogy mit fognak szólni, amikor rájönnek, hogy Árnyék, az én fenséges, fríz csődöröm, valójában csak az én fiktív csodafegyverem. Na jó, nem fiktív, mert tényleg az enyém, de azt talán nem kell senkinek tudnia, hogy eddig csak a karám széléről bámultam rá, mintha valami középkori lovagi tornára készülnénk. Lóra felülni? Majd, ha a suli megtanít rá. Addig is Árnyék és én tökéletesen eléldegélünk egymás mellett: ő fenségesen sétál a legelőn, én pedig fenségesen álmodozom arról, hogy egyszer majd úgy is megtanulok lovagolni.
Szóval, igen, most itt vagyok, mint az "akadémia büszkesége", és közben fogalmam sincs, mit is kéne kezdenem ezzel az egésszel. De hé, ha már eddig eljutottam, akkor kitalálom a többit is! Mert mi lehet jobb annál, mint hogy az iskola egyik "nagy reménysége" vagyok, miközben még azt sem tudom, melyik oldalra kell felülni a lóra? Még jó, hogy a hackerkedéshez legalább értek...

Árnyék
8 év
Herélt
Fríz
Díjugratás
Kimondottan egy gazdás állat, csak Sammyt viseli el.
Teljesen fekete, és szeret harapni, legjobb barátja Sammy macskája.