Aiden

Lassan későre járt már, Árnyék mély, elégedett horkantásai betöltötték az istálló csendjét, mintha csak azt üzenné: "Ennyi mára elég volt." Talán ideje lenne nekem is indulni, de valahogy vonakodtam. Nem volt kedvem visszamenni a kollégiumba, ahol az unalmas rend várt. Árnyék képes rám parancsolni anélkül, hogy bármit is mondana, és pont ezért imádom őt. Egy fríz mindig is különleges, és ő pontosan olyan, mint amilyennek megálmodtam.
Ahogy kiléptem az istállóból, az éjszakai hideg szél rögtön az arcomba mart. Felhúztam a pulcsim cipzárját egészen a nyakamig, de így is átjárta a hideg az ujjaimat. "Hamarosan kabát kell," gondoltam, ahogy fázósan húztam magam után a lábaimat a kavicsos úton. Az éjszaka csendje valahogy nyugtalanító volt, a lámpák fénye pedig hosszú árnyékokat vetett a talajra, mintha maguk az árnyékok is életre keltek volna.
Egy pillanatra megálltam, és újra körbenéztem. Hirtelen rájöttem, hogy már rég túlmentem a megszokott útvonalon, és fogalmam sincs, merre vagyok. Néha felpillantottam, remélve, hogy valahol feltűnik egy ismerős jel, de a sötétben alig láttam valamit. – A francba – suttogtam és lassan megfordultam. Az ösvény, amin jöttem, hirtelen idegennek tűnt, és most, hogy belegondolok, fogalmam sincs, hogyan jutok vissza.
– Remélem, tényleg nem jönnek erre a kis bátorságpróbások – mondtam ki hangosan a gondolataimat. Azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha most rám ijesztenének. Elég nagy baj az is, hogy magamtól eltévedtem. Állítólag a nagyok egy régi, elhagyatott istállóba küldik őket, hogy valami kacat után. Ostobaság, ha valaki engem kérdez!
Végül sóhajtva leültem egy nagyobb kőre a tó partjánál, hogy összeszedjem magam. Az éjszaka szépsége, a víz nyugodtsága és a csillagok csendje egy pillanatra elvonta a figyelmemet arról, hogy valójában meglehetősen kétségbeejtő helyzetben vagyok.
És akkor, valahol a fák között, egy halk neszt hallottam. Megdermedtem, de aztán csak legyintettem magamban. Biztos csak egy nyuszi. Vagy talán a bátorságpróbás kilencedikesek?
– Na, ha valaki most megijeszt, azt eskü, hogy megkergetem! – mondtam nevetve, de azért kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet. A francba is, most már tényleg ideje visszamenni a kollégiumba.

Samantha Leroy

Az akadémia környéke már az éjszaka sűrű sötétjébe burkolózott. Az égen csak a csillagok pislákoltak gyengéden, amikor a távolból egy halvány, fénylő objektum közeledett. Egy motor volt az, amelynek erős fényszórója éles, fehér sugarakkal hasította ketté az éjszakát, megvilágítva a kanyargó ösvényt, amely az akadémia bejáratához vezetett. Aiden magabiztosan haladt előre a kétkerekű járművén, miközben a távoli épületek sziluettje lassan kibontakozott előtte. Amikor megérkezett az épületek közé, lassított, ügyesen navigálva a járművet egy félreeső parkolóhelyre. A motor mély, halk moraja egyre elcsendesedett, ahogy Aiden finoman elfordította a gyújtáskulcsot. Azonnal visszatért a csend, csak a lágy szellő susogott a fák között, miközben lehajtotta a kitámasztót, és stabilan helyére állította a járművet. Lassan levette a fejét védő bukósisakot, érezve a hűvös éjszakai levegő kellemes simogatását az arcbőrén, amely eddig rejtve volt. Röviden megrázta a fejét, kiengedve haját a sisak fogságából, majd könnyed mozdulattal a motorra helyezte a felszerelést. Hátán egy kisebb méretű hátizsák pihent, amelyben csak a legszükségesebb holmikat hozta magával: néhány váltóruha és tisztálkodási szerek. A nagyobb csomagjait másnapra várta, mivel azokat utána küldik. Aiden még egy pillanatra megállt, körbenézett a csendes épületek között, majd elindult. Az akadémia éjszakai kihaltsága feltűnő volt számára. A csend szinte nyomasztóan feszült a levegőben, amelyet csak a természet halk zörejei - a levelek susogása és néhány bagoly távoli huhogása - törtek meg. A természet hangjain kívül más nem zavarta meg a nyugalmat. Egyetlen árva lélekkel sem találkozott, amióta átlépte a kaput. Mintha az egész hely kiürült volna. A néma épületek között céltudatosan haladt előre, remélve, hogy végre talál valakit, aki útba igazíthatná. Ahogy lassan továbbhaladt a sötétben, tekintete egy mozgó árnyra siklott. Egy szőke hajkorona derengése tűnt fel előtte, noha az alak alig volt kivehető a gyér fényben. Aiden gyorsan cselekedett, kihasználva az alkalmat.
- Elnézést! - Szólította meg határozott, de udvarias hangerővel, remélve, hogy a lány meghallja őt.
- Merre találom a tanári körletet? - Kérdezte, egyenesen a lényegre térve, nem pazarolva az időt. Tekintete kutatóan pihent a lányon, miközben válaszra várt.

Mélyen a gondolataimba merültem, és azon gondolkodtam, hogy napfénynél miért nem rajzoltam magamnak egy térképet. Vagy miért nem adtak az iskolához egyenesen egy térképet? Felkuncogtam a gondolatra, elvégre elég nagy a terület, hogy adjanak egy térképet. Mindenesetre végül elhessegettem a gondolatot.
A zúgás mely egyre jobban erősödött gyanakodva kémleltem a sötétséget. Most, minden árnyat, apró, halk neszt félelmetesnek és hangosnak találtam. Bár nem vagyok egy ijedős, de most még is megborzongtam, főleg, ahogy a késő esti hideg szél végig cirógatott.
Nem kicsit akadtam ki, amikor hirtelen valaki megszólalt mögöttem. Szinte azonnal felsikítottam, és reflexből hátráltam néhány lépést, miközben vadul kalimpáltam a karjaimmal, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Csak a szerencsémen múlott, hogy nem landoltam fenékkel a földön. Ahogy sikerült visszanyernem a lélekjelenlétemet – és nagy nehezen az egyensúlyomat is – már csak egy dologról kellett lemondanom: a méltóságomról. Az biztos, hogy azt a büdös életben nem fogom visszaszerezni ezek után. Kapkodtam a fejemet, majd végül eszembe jutott, hogy nálam van a telefonom. Kapkodva vettem elő, és kapcsoltam be rajta az elemlámpa funkciót. Így, nem sokkal később egy férfi alakját pillantottam meg.
– Miért, miért mindig én? – sóhajtottam, majd fáradtan túrtam bele a hajamba, hogy időt nyerjek...
– Te teljesen meg vagy bolondulva?! – förmedtem rá morcosan. A vérnyomásom az egekben volt, és a szívem még mindig úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
- Komolyan? – kérdeztem, és igyekeztem visszafojtani egy szemforgatást. Megsúgom: nem jött össze. – Nézd, haver, ha én tudnám, hogy merre van a tanári körlet, akkor valószínűleg nem itt kószálnék a sötétben, hanem már rég visszaértem volna a kollégiumba, ahol legalább van egy rendes ágy. De tudod mit? Talán próbáld meg arra – intettem nagyvonalúan egy teljesen random irányba.  Morcosan felsóhajtottam. – Nem, komolyan… ki vagy te, valami új diák, aki a tanárokat akarja ilyenkor zaklatni? Vagy várj csak… nem te vagy véletlenül a baltás gyilkos, akiről mindenki pletykál? Csak hogy tudjam, kivel állok szemben.
Szarkasztikus hangom végigsöpört a csendes éjszakán, miközben kissé oldalra billentett fejjel figyeltem a srácot. Baltás gyilkos… vagy csak egy újabb szerencsétlen, aki eltévedt? Mindkét lehetőség kizárólag szórakoztató lenne, bár az első egy fokkal izgalmasabbnak tűnt.
– Egyébként meg, ha tényleg a tanári körletet keresed, ne itt járkálj. Az nincs éppen a sötétben, és biztos vagyok benne, hogy nappal is megtalálható. Én mondjuk a helyedben inkább aludnék. Persze, ha nem ijesztgetni akarod az éjszaka békésen bóklászó diákokat...
Végigmértem a srácot, mintha tényleg azt próbálnám eldönteni, hogy komolyan veszélyt jelent-e. Az arcomon egy halvány, gúnyos mosoly jelent meg, miközben vártam, hogy mit válaszol minderre.

Samantha Leroy

Kérdésétől a lány kis híján hanyatt esett ijedtében. Aiden nyugodtan figyelte a jelenetet, bár az egész reakciót kissé túljátszottnak találta. Kérdőn felvonta a szemöldökét a lány kapkodó mozdulatai láttán, de türelmesen várt, nem szólt. Hagyta, hogy a kis szőke összeszedje magát, remélve, hogy előbb-utóbb rendezni fogja a gondolatait. Hamarosan azonban világossá vált számára, hogy hiába vár értelmes választ. A lány helyette idegesen kifakadt, és keresetlen szavak özönével zúdította el őt.
- Vagy úgy. - Jegyezte meg könnyedén, miközben a telefon lámpájának fényében alaposan végigmérte az idegent. A lány fiatal volt, alig járhatott a tizennyolcadik életéve körül, legalábbis Aiden gyors megítélése szerint. Valami azonban nem stimmelt vele - túlzott riadalma nem illett ahhoz, hogy mindössze egy egyszerű kérdést kapott.
- Aki ennyire megijed, vagy rejteget valamit, vagy gyáva. Ha az utóbbi, akkor éjszaka semmi keresnivalója sincs idekint. - Szólalt meg higgadt, ám enyhén megvető hangon. A lánytól kapott válasz nem elégítette ki a kíváncsiságát. Az irány, amelyet mutatott, semmi különöset nem rejtett, legfeljebb egy tó lehetett arra, amelynek hűs illata lassan körbelengte őt. Aiden unottan pillantott vissza a lányra.
- Baltás? Nem. Én inkább a késeket vagy a hangszerhúrokat részesítem előnyben. - Válaszolta rezzenéstelen arccal. A lány szavai alapján Aiden hamar rájött, hogy diáknak nézi őt, nem tanárnak. Emiatt nem hibáztatta - fiatalos megjelenése valóban megtévesztő lehetett, még ha arcvonásai már rég túlnőttek is a diákkorú fiúkén. Nem akarta ezt különösebben szóvá tenni, hivatalosan is csak másnaptól lesz tanár.
- Itt tanulsz, mégsem ismered a környéket? - Jegyezte meg, fejét kíváncsian oldalra döntve.
- Ráadásul éjszaka közepén az épületek árnyékában sompolyogsz. Mi vagy te, egy kukkoló? - Kérdezte, miközben pillantása fürkészőn időzött a lányon. Aiden egyre inkább belátta, hogy nem számíthat tőle érdemi segítségre, így kénytelen volt visszatérni eredeti tervéhez: találni valakit, aki valóban útba tudja igazítani.
- Nos, további szép estét és kellemes kukkolást. - Mondta könnyedén, enyhén meghajolva. Ezzel egy egyszerű mozdulattal búcsút intett a lánynak, és határozott léptekkel elhaladt mellette, folytatva a keresést a megfelelő személy után.

Na jó, oké, ennél már furcsább nem lehet az este... Gondoltam én naivan... Először eltévedek, most meg itt van ez a srác, aki úgy tűnik, mintha nem igazán lenne normális.
Felsóhajtottam, hogy kicsit megnyugodjak, de be kellett látnom, most ez az a helyzet volt, amikor a szám volt hajlandó velem együtt működni - megint.
Most komolyan? Tényleg az a legnagyobb baja, hogy nem adtam neki rendes irányt a tanárihoz?
Még mindig éreztem a hideget a bőrömön, a szívem zakatolt a mellkasomban, de most már nem a rémület miatt, hanem mert egyre inkább kezdtem pipa lenni. Először ez a szöveg, hogy "vagy rejtegetek valamit, vagy gyáva vagyok?" Na, köszi, haver. Mintha én kértem volna, hogy idelopakodj mögém, aztán meg itt próbálj menőzni a késeiddel meg a húrokkal… Esküszöm, mintha valami rossz horrorfilmből lépett volna ki.
– Hát, köszi a tanácsot, Sherlock – mordultam vissza. – Mert nyilván, ha bármi rejtegetnivalóm lenne, az lenne a legjobb, ha éjszaka a kertben sétálgatnék, nem? – forgattam a szemem, miközben a srác arcát fürkésztem a telefon gyenge fényénél. Tuti valami humoros egyéniséggel akadtam össze.
Amikor viszont a baltás gyilkos helyett a késekről meg a hangszerhúrokról kezdett beszélni, komolyan megfontoltam, hogy talán tényleg menekülni kéne. De a szarkazmusom nem hagyott cserben. – Ó, késekkel dolgozol? Én meg azt hittem, ma már senki nem értékeli a klasszikus módszereket – vigyorogtam rá, bár nem igazán érdekelt, hogy megérti-e a poént.
Hogy mi van?! Kukkoló?! Én? Felnevettem, de ez a nevetés inkább egy fáradt sóhajtásnak hangzott. Agyam eldobom...
- Kukkoló? Ne aggódj, drága, ha valamit nézni akarnék, az biztosan nem te lennél – vágtam vissza azonnal. – De ha már itt tartunk, hogy ki mit rejteget... te miért járkálgatsz az éjszaka közepén? - tettem csípőre a kezem. Ugyebár ez nem elhanyagolható dolog. De igazából nem is érdekelt. Az már jobban zavart, hogy én viszont még mindig itt voltam, és fogalmam sem volt, hogy merre van a kollégium.
- Hé, hé! Itt ne hagyj! - kiáltottam utána, mikor elindult csak úgy a sötétbe.
- A francba - túrtam bele a hajamba idegesen. - Ezt nem hiszem el! - csóváltam meg a fejem, szinte saját magamon nevetve.

Samantha Leroy

Aiden egyre inkább azon kapta magát, hogy a lány jelenléte egyszerűen szívja az energiáját. Mintha minden egyes vele töltött perc az agysejtjei lassú, de biztos pusztulásához vezetett volna. A szőkeségben minden megvolt, amiért valaki gyűlölheti a kölyköket: zajos, nyers és hajlamos arra, hogy minden létező helyzetet problémává alakítson. Az ilyen alakok társasága csak fárasztotta, és semmi kedve nem volt tovább ebben elmerülni.
- Ne érts félre, tényleg nem érdekel, miért vagy éppen kint. Nem kell magyarázkodnod. - Mondta hűvösen, próbálva egy elegánsabb módot találni arra, hogy megszabaduljon tőle. Már előre érezte, hogy minden további beszélgetés csak tovább rontana a helyzeten. A lány azonban nem úgy tűnt, mint aki egykönnyen lerázható, és Aidennek nem volt türelme a fölösleges szópárbajhoz. Inkább elővette a maga pragmatikus megközelítését, és a lány korábbi megjegyzésére reagálva folytatta:
- A kések, pont azért praktikus fegyverek, mert hétköznapi tárgyak. Nem hívják fel magukra a figyelmet, ha valaki magánál tartja őket. - Jegyezte meg hideg tárgyilagossággal, mintha ez az információ teljességgel magától értetődő lenne. Látta a lány arcán, hogy nem ért célt, és még mindig valami szellemes visszavágást vár. Sóhajtva megvonta a vállát.
- Ha utánam leskelődnél, az sem különösebben zavarna. Nem vagyok az a szégyenlős típus. - Jegyezte meg lazán, próbálva egyszerre komolytalanná tenni a beszélgetést és lezárni azt. Végül, hogy a végére pontot tegyen, visszatért a kiinduló témához, amelyért egyáltalán szóba elegyedett vele.
- Holnap lesz az első napom itt. Frissen érkeztem, és csak szeretném elfoglalni a szállásom. Ezért kértem útbaigazítást. - Mondta egyszerűen, kissé türelmetlenül. Az egész helyzet olyan egyértelműnek tűnt számára. Egy új ember érkezik, aki a tanári körletet keresi - ennyi az egész. Alighogy Aiden hátat fordított a lánynak, az ismét rikácsolni kezdett. „Tehát egyszerűen csak gyáva.” A férfi fanyarul elmosolyodott. Bár egy darabig tovább lépdelt, végül megtorpant. Egy fáradt sóhaj szökött ki ajkai közül, ahogy jobb keze mutató- és hüvelykujjával lassan megmasszírozta az orrnyergét, enyhítve az egyre növekvő fejfájást. Oldalra, majd hátrapillantott a lányra, arckifejezése kissé elkomorodott, de a szemében ott bujkált valami játékos él.
- Nem foglak kéz a kézben kísérgetni, de velem tarthatsz, ha gondolod. Nyuszi kisasszony. - Vetette oda egy halvány, gúnyos mosoly kíséretében.

Még mielőtt megszólalt volna, már felkészítettem magam arra, hogy bármi is jöjjön a szájából, garantáltan idegesíteni fog. És nem is kellett csalódnom. Ahogy megszólalt, máris éreztem, hogy a vérnyomásom megint felugrott. Komolyan, most komolyan?! Ez a srác mintha egy teljes enciklopédiát olvasott volna arról, hogyan legyünk unalmasak és fárasztóak egyaránt.
A srác szavai hallatán elnyomtam egy apró nevetést, miközben összefontam a karjaimat. Nem is tudtam eldönteni, hogy most komolyan azt gondolja, bármelyik szavával hatni fog rám, vagy csak unja magát annyira, hogy tovább folytatja ezt az értelmetlen szócsatát.
– Ne érts félre, haver – kezdtem, visszautánozva a hideg, kimért stílusát –, én sem vagyok túlzottan oda azért, hogy épp itt veled koptatom az aszfaltot, de hát ez van. Az élet tele van kiábrándító dolgokkal, nem igaz? Mint például ez a beszélgetés.
Kicsit morcosan meredtem magam elé. Annyi, de annyi mindent akartam volna a fejéhez vágni, de végül is, bennem ragadt a szó, mikor  a kések gyakorlati használatáról kezdett okoskodni.
– Ó, értem, szóval te a praktikus gyilkos vagy. Szuper, azt hittem már kezdünk kifogyni a klisékből – jegyeztem meg lazán. Most tényleg azt hiszi, hogy itt tartani fog nekem egy tanórát „Hogyan válasszuk meg a gyilkolóeszközt” témában?
– Ó, tényleg? A kések praktikusak? Hát, köszi az infót, Sherlock – válaszoltam szarkasztikusan. – Komolyan, most már úgy érzem, teljesen fel vagyok világosítva. Talán legközelebb majd a fakanál gyilkos alkalmazásáról is tartasz egy előadást. Csak hogy bővítsem a tudásomat - kacsintottam rá. Miért is ne szívhatnám a vérét? Ugye, hogy ugye? Na én is így gondolom. Aztán jött az újabb „sziporkázó” válasz, miszerint nem zavarná, ha leskelődnék utána. Itt már tényleg nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel. Komolyan? Ez most valami kinyilatkoztatás volt? Ember, kit érdekel, hogy téged mi zavar? Agyam eldobom.
Aztán ahogy végre kezdett volna elmenni, és én már épp készültem arra, hogy szép nyugodtan folytatom a sétámat, hallom, hogy megint visszafordul, és valami „Nyuszi kisasszony” dologgal áll elő. Csak álltam ott, kicsit hitetlenkedve, hogy ezt most komolyan gondolja?
– Ó, ne aggódj, nem várom el, hogy kézen fogva vezess. Amúgy se szeretem, ha idegenek érnek hozzám. De hogy „Nyuszi kisasszony”? – elnevettem magam. – Na, ez most fájt. Komolyan, ez volt a legjobb, amit kitaláltál? – kérdeztem, és felvettem a leglenézőbb arckifejezést, amit csak tudtam. – Tényleg azt hiszed, hogy azért, mert egy pillanatra megijedtem, már rögtön egy nyúl vagyok? – Tettem fel a költői kérdést, majd közelebb léptem hozzá. – Hát tudod mit? Lehet, hogy ma este én követlek. Nem, nem azért, mert bármilyen segítségre szorulok – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármiféle illúziója támadt volna –, hanem mert kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudsz irritálóbb lenni. És mert a baltás gyilkos elől futás után egy jó kis késekkel való mutatványt megnézni egész szórakoztató lehet – mondtam, miközben egy gúnyos mosoly jelent meg az arcomon.
Na meg persze azért mentem volna vele, mert így talán nem tévedek el megint, de azt neki soha nem vallottam volna be. Ha már itt vagyunk, legalább szórakozzunk egy kicsit.
– De nézd a jó oldalát, legalább nem fogunk unatkozni, ugye? – tettem hozzá, az arcomra kiülő mosoly épp csak egy árnyalatnyival volt barátságosabb, mint egy krokodil vigyora.

Samantha Leroy

Ahogy telt az idő, Aiden egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy a szőke lány valószínűleg a drámatagozat egyik ékköve, és most éppen rajta gyakorolja a legújabb szerepét. Mintha minden szavát és mozdulatát egy kis színpadi próba részeként élte volna meg, miközben őt hibáztatta azért, hogy ez a kellemetlen társalgás egyáltalán létrejött. Pedig Aiden csak egy egyszerű kérdésre várt választ - de valahogy mégis idáig jutottak. A lány láthatóan készen állt minden visszavágásra, és úgy tűnt, mintha képtelen lenne kifogyni a szóból. Aiden végül feladta a tervét, hogy lassan, fokozatosan lerázza ezt a "kis piócát". Inkább egy másik módszerhez folyamodott.
- Valóban? - Kérdezte közönyösen, arcán semmi érzelem nem tükröződött.
- Az jó. - Tette hozzá néhány pillanattal később, továbbra is ugyanolyan teljesen érdektelen hangon.
- Igazad van. - Mondta, jól tudva, hogy ezek a rövid, lezáró mondatok alig adnak esélyt a lánynak, hogy folytassa a szócséplést. Ezekbe a válaszokba egyszerűen képtelenség belekötni. Bár hagyta, hogy a lány vele tartson, ez korántsem jelentette azt, hogy folytatni akarta ezt a parttalan diskurzust. Aiden nyugodt, egyenletes tempóban haladt előre, és egy idő után már fel is adta a reményt, hogy talál valakit, aki kompetensen megmutathatná, hol találja a szobáját - vagy aki esetleg átvenné tőle ezt a "méregzsákot". Tekintete folyamatosan pásztázta a környéket, egy táblát vagy feliratot keresve, ami segíthetne neki eligazodni. Több percnyi szótlan menetelés után végre egy jól megvilágított területre értek. Aiden megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor felismerte a kollégium bejáratát. Megállt egy pillanatra, majd további szó nélkül lépett a kilincs felé, és belépett az épületbe. Bent a folyosón gyorsan megtalálta, amit keresett: a sarkon egy tábla jelezte, merre találhatóak a diákok és a tanárok szobái.
- Úgy tűnik, közös utunk végéhez értünk, Nyuszi kisasszony. - Szólalt meg halkan, féloldalasan hátrapillantva a lányra.
- Megyek aludni, és javaslom, te is tégy hasonlóképp. - Fűzte hozzá, miközben egy utolsó, halvány mosolyt küldött felé. Ezután továbblépett a lépcsők irányába, nem különösebben zavarta, hogy még nem vette át a szobája kulcsát. Meggyőződése volt, hogy bármikor képes lenne kinyitni egy ajtót - akár csukott szemmel is. Aiden nem vesztegette az idejét, ahogy a szobájához ért. Megállt az ajtó előtt, és bár a kulcs nem volt nála, ez cseppet sem zavarta. Gyakorlott mozdulattal előhúzott egy kis zárnyitó készletet, amely mindig kéznél volt számára. Pillanatok alatt kattanás hallatszott, és az ajtó engedett. Ahogy belépett, körülnézett a szobában: egyszerű, de rendezett volt. A falak világos árnyalatúak, a bútorok puritánok, de praktikusak. Az ágy tisztán megvetve várta, az íróasztalon néhány alapvető holmi sorakozott - tökéletesen megfelelt a célnak, bár luxusról nem volt szó. Aiden fáradtan ledobta a táskáját az ágy mellé, és egy pillanatra megállt, hogy mély lélegzetet vegyen. Nem vágyott semmi felesleges kényelemre, csak nyugalomra. A hosszú nap után azonban egy dologra feltétlenül szüksége volt: egy forró zuhanyra. Kisvártatva belépett a fürdőbe, és gyorsan lekapta magáról a ruháit. A víz kellemesen meleg volt, ahogy végigfolyt fáradt testén, lassan lemosva a nap nyomasztó terheit. Egy ideig csak állt ott, hagyta, hogy a víz lemossa róla az irritációt és a feszültséget, mielőtt végül kilépett volna, egy törölközőbe burkolózva.

Nos, ez a srác tényleg mindenkin túltesz. Mintha teljesen vak lenne a szarkazmusra, amit felé dobálok. Tényleg azt hittem, hogy legalább egy kicsit kimozdítom a hűvös, unalmas páncéljából, de nem… Ő inkább ezt a teljesen érzelemmentes, „tényleg nem érdekel semmi” stílust nyomja. Hát, gratulálok! Egy teljes emberi robot.
Ahogy elkezdte rövidre zárni a válaszait, már tudtam, hogy most jön az a rész, amikor úgy dönt, figyelmen kívül hagy. Hát persze, mert így egyszerűbb, igaz? Legalább nekem még megvan a humorom. Felvontam a szemöldökömet, amikor már harmadszor mondta, hogy „Igazad van”. Tudtam, hogy nem is gondolja komolyan, de azért egy kicsit mégis megmosolyogtatott a dolog. Ha ennyire unalmasan akarja lezárni ezt a beszélgetést, hát legyen!
– Tényleg? Ó, hát most aztán összetörted a szívemet – mondtam színpadiasan a szívemre tett kézzel.
Amikor végre megláttuk a kollégium bejáratát, felnevettem magamban. Szóval mégsem vagyok annyira eltévedve, mint azt gondoltam. Őszintén szólva, már kezdtem élvezni ezt a kis szócsatát, főleg, hogy most már egyértelmű volt, mennyire zavarom őt. Jó, persze, kicsit gonosz dolog volt, de hát valahol csak szórakoznom kell, nem?
Figyeltem, ahogy elindul a lépcsők felé, de nem állhattam meg, hogy ne tegyek hozzá még valamit.
– Amúgy meg, ne fáradj a szobakulccsal – mondtam félig komolyan, félig gúnyosan. – Tudom, hogy te valószínűleg simán betörnél egy ajtót is, ha kell. Vagy talán már most is ezt tervezed, ugye?
Miközben figyeltem, ahogy eltűnik az épület belsejében, még egyszer felnevettem magamban. Ha valami biztos, hát az az, hogy ez a találkozás talán az egyik legfurább interakcióm volt azóta, hogy ide kerültem. A srác meg olyan rejtély volt, amit talán érdemes lenne kibogozni – de az is lehet, hogy csak egy újabb átlagos fazon, aki túlgondolja magát.

VÉGE