Aiden

Ophelia mindig is kedvelte az odvas fát a birtok szélén. Az öreg fa vastag ágai tökéletes rejtekhelyet nyújtottak neki, ha el akart bújni a világ elől, vagy csak egy kis egyedüllétre vágyott. Délután volt, a nap melege lágyan sütött át a lombkoronán, a levegő friss volt, és csak a madarak csiripelése törte meg a csendet. Ophelia az egyik vastag ágon üldögélt, lábait lazán lóbálva a semmibe. A fa biztonságos és otthonos volt számára, mintha mindig is ott lett volna, hogy menedéket nyújtson.
Ahogy ott ült, a szeme elrévedt a távolban, és egy pillanatra teljesen elveszett a gondolataiban. Az élete néha kaotikusnak tűnt, de itt, a fa vastag ágán ülve minden más volt. Minden békés. Legalábbis eddig.
Hirtelen valami nesz zavarta meg a nyugodt csendet. Ophelia szíve hevesen dobbant, ahogy a levelek között valami mozgolódást hallott. Az apró nesz egyre közelebbről jött, mintha valami vagy valaki a fán mászott volna fel. Szinte biztos volt benne, hogy valaki figyeli. Ösztönösen felkapta a fejét, de nem látott senkit. A szíve mégis egyre hevesebben vert. Valami biztosan ott volt.
Mielőtt teljesen összeszedhette volna magát, a közeli levelek megzörrentek, és egy kis madár rebbent fel a fáról, amely eddig észrevétlenül bujkált az ágak között. Ophelia meglepetésében felsikoltott. A hirtelen ijedtség és a madár szárnycsapásai annyira váratlanul érték, hogy elvesztette az egyensúlyát az ágon, amin addig olyan kényelmesen üldögélt.
Egy pillanatra minden lelassult. Kezei reflexszerűen nyúltak az ág után, és görcsösen kapaszkodtak bele, de a lábai már nem értek stabil talajhoz. Most ott lógott a fa alatt, mindkét kezével az ágba kapaszkodva. A lábai a levegőben kalimpáltak, és minden erejével próbált visszakapaszkodni, de hiába. Könnyek gyűltek a szemeibe, ahogy érezte, hogy egyre nehezebb tartania magát. A madár már messze szállt, de Ophelia szíve még mindig zakatolt.
– Segítség! – kiáltotta rémülten, miközben kétségbeesetten próbált valami támaszt találni. A kezei kezdtek fájni, a szorítása egyre gyengült. Könnyek csorogtak le az arcán, és már szinte felkészült arra, hogy le fog zuhanni, amikor egyik lába hirtelen megakadt egy alsóbb ágon. Nem esett le, de még mindig ott lógott, és érezte, hogy a pánik lassan átveszi az irányítást felette.
– Kérlek, valaki… – suttogta, a sírás küszöbén, miközben próbálta összeszedni magát.

Ophelia Cavallaro

A kislány kétségbeesett segélykiáltása végigsüvített a birtok fáinak lombjai között, visszhangot verve a csendes erdőben. Nem sokkal később egy alak suhant el az egyik fa törzse mellett, gyors léptekkel közeledve az odvas fa felé. Fürkésző tekintete azonnal megtalálta a veszélybe került gyermeket, aki az egyik ágon kapaszkodva lógott. Aiden villámgyorsan végigmérte a fa törzsét: öreg, korhadt, egyenetlen felszínű volt, ami kiváló lehetőséget nyújtott a mászáshoz. Nem habozott tovább. Villámgyors mozdulattal lendült előre, lábát az odvas részre támasztva, kezével biztos kapaszkodó után kapva. Parkourbajnokokat megszégyenítő gyorsasággal és ügyességgel haladt egyre feljebb, mígnem elérte a kislányt. Erős karjával szorosan magához ölelte a gyermeket, hogy biztosítva érezze magát.
- Figyelj rám! - Mondta határozott, de megnyugtató hangon, miközben mélyen a kislány szemébe nézett.
- El kell engedned az ágat. Semmi baj nem lesz, itt vagyok, megtartalak.- Amikor a kislány elengedte az ágat, Aiden is elengedte azt, amin addig egy kézzel kapaszkodott. Hezitálás nélkül karjaiba kapta a gyermeket, és biztonságosan földet értek. A férfi, mint egy macska, stabilan talpra esett, köszönhetően erejének és edzettségének. A magasság nem volt jelentős, a zuhanás nem okozott sérülést. Ruházata - fekete melegítő és trikó - néhány gyűrődést leszámítva makulátlan maradt.
- Jól vagy? Nem esett bajod? - Kérdezte finoman, miközben óvatosan talpra állította a kislányt. Opheliának szerencséje volt, hogy Aiden éppen a közelben tartózkodott. A férfi a birtok részleteit akarta felfedezni, hogy pótolja hiányos ismereteit, és alaposan megismerje a területet. Miután talpra állította a gyermeket, lassan felegyenesedett, majd kihúzta magát, egyik kezével tarkóját masszírozva.
- Tegnap egy nyuszi, ma meg egy cica? Sosem volt szerencsém az állatokkal. - Jegyezte meg halkan, halvány sóhajjal kísérve.
- Tudom, nem az én dolgom, de talán nem kéne fára másznod, ha aztán nem tudsz lejönni. - Tette hozzá gyengéden, egy mosollyal az arcán.

Ophelia, miközben a fa ágába kapaszkodott, szinte érezte, hogy az idő lelassul körülötte. Ahogy ott lógott, és a levegőben kalimpáltak a lábai, a pánik teljesen átjárta. A szíve hevesen dobogott, és úgy érezte, mintha az egész élete lepergett volna előtte. Rettegett. Kicsinek és védtelennek érezte magát, mint egy apró gyerek, aki eltévedt. Nem tudta, mennyire van magasan, de ez akkor nem is számított. Csak az, hogy tartania kell magát. A kezei azonban egyre jobban csúsztak, és már alig érezte az ágat, amit olyan kétségbeesetten próbált szorítani. Remegett a karja az erőlködéstől, és félt, hogy bármelyik pillanatban feladja. Ekkor, amikor már úgy érezte, nincs tovább, egy rémült sikoltás szakadt ki belőle.
A férfi hirtelen felbukkanása, az erős karok, amelyek szorosan tartották, és a mély, megnyugtató hang hirtelen visszahozta a valóságba. Amikor Aiden a szemébe nézett és azt mondta, hogy el kell engednie az ágat, Ophelia először habozott.
– Én… – kezdte remegő hangon, miközben újra és újra belekapaszkodott az ágba. A férfi biztosította, hogy megtartja, és végül Ophelia nagy levegőt vett, majd lassan elengedte az ágat, érezve, hogy Aiden erős karjai védelmezően tartják.
Ahogy talajt értek, Ophelia még mindig kissé remegett, de Aiden ügyesen állította talpra. Néhány pillanatig csak szorosan markolta a férfi kezét, majd végre elengedte, és a földet nézte, igyekezve visszanyerni az egyensúlyát.
– Én… én nagyon megijedtem – suttogta halkan, szinte már sírva, de igyekezett erőt venni magán. – Köszönöm, hogy megmentettél – mondta, és zavartan végignézett magán, hogy megbizonyosodjon, tényleg épségben van. Ophelia kezeivel megdörzsölte a szemeit, hogy letörölje a könnyeket, majd halványan elmosolyodott Aiden megjegyzésén.
– Tudom, nem volt túl okos ötlet… – ismerte be kissé zavartan. – Csak… szerettem volna egy kicsit egyedül lenni. De aztán megijesztett egy madár, és… hát, végül itt kötöttem ki – mutatott a fára, ahol az előbb még lógott.
– Tényleg pont jókor voltál a közelben – jegyezte meg hálásan. – Komolyan, ha nem jössz, talán már leestem volna… vagy még rosszabb...
Egy kis csend telepedett rájuk, és Ophelia kicsit idegesen túrt bele a hajába, próbálva rendezni a gondolatait.
Ophelia lassan végigpillantott a férfin, ahogy a szíve kezdett megnyugodni. Eddig még sosem látta őt, és ahogy egyre inkább magához tért az ijedtségből, felfogta, hogy Aiden valószínűleg idegen számára. A kíváncsisága hamar átvette az irányítást, és nem tudta tovább visszafogni magát.
– Te… hogy kerültél ide? És ki vagy? – kérdezte végül, a hangja még mindig kissé remegett, de kíváncsisága erősebb volt, mint a félelme. Próbálta maga mögött hagyni a pillanatnyi pánikot, és inkább a beszélgetésre koncentrálni.
Egy apró mosollyal folytatta, hogy oldja a helyzet feszültségét.
– Én Ophelia vagyok, harmadikos, és a D osztályba járok – mutatkozott be, mintha ezzel megpróbálna kicsit visszarázódni a normális kerékvágásba.

Ophelia Cavallaro

A fa magas ágán rekedt „cica” esete Aident a saját kishúgára, Sophiára emlékeztette. Sophia korban és testalkatban is kísértetiesen hasonlított Opheliára: törékeny alkatú, kicsit még gyerekes, de a szemei mindig vidáman csillognak, és az új kalandok iránti vágy ég bennük. Az öt testvér közül Sophia volt az, akit leginkább hajtott a kalandvágy, ezért gyakran keveredett különféle csínyekbe. Nem egyszer fordult elő, hogy fennakadt egy fán, éppúgy, mint most Ophelia. Aiden számtalanszor segítette már le a kishúgát a magasból, amikor Sophia anélkül próbált lejutni, hogy előre megtervezte volna a leérkezést. Olyannyira megszokottá váltak ezek a mentési akciók, hogy Aiden famászó képességei idővel tökéletesre csiszolódtak, és már rutinosan tudta, hogyan kell egyensúlyozni az ágak között, hogy biztonságosan lehozhassa a kis kalandort. Most is, miután segített Opheliának lejutni az odvas fa magasából, szerényen fogadta a köszönetet.
- Szívesen. Nem tesz semmit. - Válaszolta egyszerűen, majd előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, hogy letisztítsa a tenyerére ragadt korhadt fakérget. Miközben a zsebkendővel gondosan törölgette a kezét, fél füllel hallgatta a lány magyarázatát arról, hogy miért is mászott fel a birtok szélén álló fára. Szavai gyermeki lelkesedésről árulkodtak, és Aiden nem talált bennük semmi kivetnivalót. Akárcsak a húga, Ophelia is egy gyermek volt. A lány költői kérdésére válaszolva tárgyilagosan jegyezte meg:
- A magasságodból, testsúlyodból és alkatodból ítélve, egy bokaficammal megúsztad volna, ha leesel. - Mondta, finoman rávilágítva arra, mi történhetett volna, ha nem érkezik időben a segítség. Tudta, hogy egy ilyen figyelmeztetés gyakran több, mint amit a gyerekek hallani szeretnének, de azt is, hogy néha szükségesek ezek a szavak. Pár pillanatnyi csend után Aiden egy kis mosolyt engedett meg magának, majd nyugodt, de mégis biztató hangnemben hozzátette:
- A helyedben nem hagynék fel a famászással. Csupán meg kell tanulnod előre tervezni, nemcsak a felfelé, hanem a lefelé vezető utat is. Ebben rejlik a titok. - Mondta, majd egy pillanatra elhallgatott, és kicsit lágyabban folytatta.
- De ha legközelebb is fenn ragadnál, itt leszek, és újra megmentelek. - Szavai után Aiden az égre emelte a tekintetét, és a lombkoronák között átszűrődő napsugarak alapján próbálta megbecsülni az időt. Ekkor azonban a lány kérdése visszarántotta a gondolatait a jelenbe, és ismét Opheliára nézett.
- Az akadémia birtokát térképezem fel. Épp erre jártam. - Válaszolta őszintén, majd folytatta:
- Új vagyok, csak tegnap este érkeztem. A nevem Aiden, testnevelés tanár vagyok.

Ophelia figyelmesen hallgatta Aiden válaszát, közben megpróbálta feldolgozni, hogy milyen könnyedén mentette meg a férfi. Ophelia akaratlanul is elhúzta a száját. Nem mintha szeretett volna leesni, de a figyelmeztetés, hogy egy bokaficammal megúszta volna, nem éppen volt megnyugtató.
– Bokaficam, mi? – motyogta halkan, miközben a férfi szavait emésztette. De ahogy Aiden mosolygott, és biztatóan folytatta, Ophelia egy kicsit megkönnyebbült. A tanács, hogy ne hagyja abba a famászást, de tervezzen előre, valahogy egyszerre tűnt felelősségteljesnek és bátorítónak.
– Szóval, nem baj, ha mászok, csak legyek óvatosabb – mondta halkan, egy félmosollyal. – Majd megpróbálom észben tartani - tette hozzá kissé zavartan. Nem kicsit érezte a kislány magát kellemetlenül. Aiden következő megjegyzésére, miszerint ha legközelebb is fennragadna, újra megmenti, Ophelia arcán egy hálás mosoly jelent meg.
A leányzó kíváncsian kapta fel a fejét és meglepődve nézett rá.
– Új tanár? Testnevelés? – kérdezte meglepve, és kicsit izgatottan. Furcsa dolgok ezek. Nem is tudott róla, hogy új tanár érkezik a suliba. – Nos, üdv az akadémián! Biztosan sok dolgod lesz velünk. A D osztályban is akad egy-két diák, akit nehéz lesz kordában tartani – tette hozzá nevetve, próbálva könnyedebbé tenni a beszélgetést. A kislány fürkésző, kíváncsi pillantást vetett Aidenre, mintha már most elkezdené feltérképezni, milyen lesz majd vele dolgozni az órákon.
– És hogy tetszik eddig? Milyen itt lenni? - Ophelia kicsit jobban felbátorodott a beszélgetésben, már kevésbé gondolt az iménti ijedtségére, és inkább érdeklődve figyelte az új tanárt.
A kislány éppen azon volt, hogy további kérdéseket tegyen fel Aidennek, hirtelen megérezte a szél erősödését. A levegő hűvösebbé vált, a fák lombjai egyre erősebben zúgtak, és a távolból fenyegető mennydörgés hangja visszhangzott. A fa, amin nemrég ült, most hirtelen sokkal veszélyesebbnek tűnt. A vastag ágak ide-oda himbálóztak a szélben, és a távolban egy erősebb villámlás hasította ketté az égboltot. Ophelia megremegett, nem csak a hidegtől, hanem a félelemtől is.
A távolból hangos patadobogás hallatszott, és Ophelia megfordult, hogy lássa, ahogy néhány diák lóháton vágtat át a mezőn. A lovak szinte menekültek a közeledő vihar elől, a diákok arca komoly volt, ahogy megpróbáltak biztonságos helyre jutni, mielőtt az eső és a szél elérné őket.
Ophelia hátrált egy lépést, amikor újabb mennydörgés rázta meg az eget. A szélvihar most már teljes erővel tombolt körülöttük, és az odvas fa, amely alatt álltak, vészesen recsegett a nyomás alatt. Ophelia szemei tágra nyíltak a rémülettől, miközben egyetlen gondolat járt a fejében: el kell tűnni innen, mielőtt valami rossz történik.
És akkor megtörtént. Egy hatalmas reccsenés hangzott fel a fejük felett, majd hirtelen az egyik vastagabb ág letört, és hatalmas robajjal zuhant melléjük a földre. Ophelia rémülten ugrott hátra, a lábai remegtek, a szíve olyan gyorsan vert, hogy alig kapott levegőt. A lány felsikoltott, ahogy a faág csak centikkel melléjük csapódott be a földbe.
– Aiden! – kiáltotta, a könnyek lassan gyűlni kezdtek a szemeiben. A pánik teljesen átvette az irányítást, és most már nem tudta megfékezni a remegést. A lány reszketett a félelemtől, miközben kétségbeesetten nézett Aidennel szemben, mintha csak tőle várna segítséget és biztonságot a vihar tombolása ellen.

Ophelia Cavallaro

Nem Ophelia volt az egyetlen, akit meglepett az új testnevelő tanár érkezése az akadémiára. Az események gyorsan követték egymást, miután néhány nappal korábban Aiden elődjét egy rejtélyes és sajnálatos baleset érte. Az eset pontos körülményeiről azóta sem derült ki sok minden, a részletek homályba vesztek, mintha szándékosan próbálnák elrejteni azokat a kíváncsi szemek elől. Ugyanazon a napon a minisztérium képviselője kopogtatott az igazgató ajtaján, sürgős és egyértelmű ajánlással egy új oktató személyére vonatkozóan. Az ajánlás azonban inkább tűnt határozott utasításnak, mintsem puszta javaslatnak. Az igazgató arcán feszültség tükröződött, amikor szembesült a helyzettel: nem volt számára döntési lehetőség, és még a legkisebb mértékben sem szólhatott bele a minisztérium által kijelölt tanár felvételébe. Az előző esti lánnyal ellentétben Ophelia sokkal kedélyesebb természetű volt. Mellette Aiden nem érzett olyan nyomasztó feszültséget, mintha belülről feszítenék szét a fejét.
- Szeretem a kihívásokat. - Válaszolta derűsen, amikor szóba került, hogy sok dolga lesz majd a diákokkal.
- Nem lesz gond. Szerencsére könnyen szót értek másokkal. - Tette hozzá egy halvány, sejtelmes mosollyal, miközben fejében ezer meg egy gondolat fogant arról, hogyan fogja kezelni az akadémia bajkeverő diákjait. Aiden egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné a gondolatait, mielőtt válaszolt volna a másik kérdésére.
- Nem vagyok itt elég régóta ahhoz, hogy átfogó véleményt alkossak az akadémiáról. - Kezdte megfontoltan, gondosan megválasztva a szavait.
- De eddig azt mondanám, hogy kellemes helynek tűnik. - Beszélgetés közben a levegő érezhetően lehűlt néhány fokkal, és a szél is feltámadt. A távolban mennydörgés visszhangzott. Aiden lassan, elnyújtott pislogással vette tudomásul az időjárás változását. Szerette volna folytatni a birtok feltérképezését, de attól tartott, hogy túl nagy figyelmet vonna magára, ha a közelgő vihar közepette kint maradna. Ráadásul mellette volt a kis kolonc is, akit időközben a nyakába vett. Mivel a közelben nem látott lovat, feltételezte, hogy Ophelia gyalogosan érkezett, így kevésbé volt szerencsés helyzetben, mint azok, akik visszavágtathattak a kollégium épületébe.
- Ideje indulnunk, gyere. - Szólt rá, amikor az odvas fa egyik magasra nyúló ága hirtelen leszakadt, és a föld felé zuhant. A korhadt kéreg recsegését hallva Aiden reflexből emelte fel a tekintetét, hogy felmérje a helyzetet. Amint megállapította az ág zuhanásának irányát, gyorsan megragadta Opheliát a vállánál, és félrerántotta, így a földre hulló gally elkerülte a lányt.
- Ophelia. - Szólította meg határozottan, hogy biztosan magára vonja a figyelmét. Aiden leguggolt, hogy szemük egy vonalba kerüljön, majd jobb kezét gyengéden Ophelia fejére helyezte.
- Figyelj rám jól. Vissza kell mennünk a kollégiumhoz. A vihart már nem kerülhetjük el, de át fogjuk vészelni. - Mondta komolyan, majd felegyenesedett, és egy lépést hátrált tőle. Csendben nézett a lányra, várva, hogy meghozza a döntését.
- Bízol bennem? - Kérdezte végül, és ezúttal kinyújtotta a kezét felé, biztatóan és türelmesen.

Ophelia alig tudta csillapítani a szívverését, ahogy próbálta feldolgozni az eseményeket. A vihar váratlanul és kegyetlenül csapott le, mintha a világ hirtelen ellene fordult volna. A szél süvítése, a villámok éles fénycsapásai és a mennydörgés mind-mind olyan elemi erővel rázták meg, hogy a félelem szinte megbénította. Ahogy Aiden szavai hozzá elértek, mintha egy távoli helyről jöttek volna. Minden más túl hangos volt, túl ijesztő. A szemei könnyesek voltak, a torkában gombóc nőtt, és érezte, hogy a lábai szinte földbe gyökereznek. Az imént történt ágletörés olyan közel volt hozzájuk, hogy megijedt attól a gondolattól, mi lett volna, ha Aiden nem reagál időben. Az egész teste remegett, mintha bármelyik pillanatban megadná magát a pániknak.
Ahogy Aiden gyengéden megérintette a vállát, mintha egy vékony híd nyílt volna közte és a valóság között. A férfi hangja higgadt volt, de erős, és valami mély megnyugvást sugárzott. Mégis, Ophelia belül reszketett. Az érzés, hogy a vihar nem csak kint tombol, hanem benne is, nehezen engedett. A félelem ott dübörgött a mellkasában, minden egyes villám és mennydörgés pedig újabb rohamot indított benne. Félt a vihartól, félt a természettől, ami most annyira kiszámíthatatlannak tűnt. És talán leginkább attól félt, hogy nem lesz képes kezelni ezt a helyzetet. Mindig igyekezett erősnek tűnni, de most olyan törékenynek érezte magát.
~ Mi van, ha ránk esik egy újabb ág? ~ villant át az agyán. A gondolat szinte bénító volt. Aiden jelenléte ugyan megnyugtatta valamennyire, de a természet hatalmas ereje ellen tehetetlennek érezte magát.
Amikor Aiden azt kérdezte tőle, bízik-e benne, Ophelia szemeibe könnyek szöktek. Nem azért, mert nem bízott volna, hanem mert maga sem tudta, hogyan kezelje a belül kavargó káoszt. Egy része azt akarta, hogy elfusson, elrejtőzzön a világ elől, de a férfi nyugalma lassan visszahúzta őt a realitás talajára. Még ha remegett is, érezte, hogy nem lehet egyedül ebben a helyzetben.
– Igen… bízom benned – suttogta, és a hangja most már kicsit erősebb volt, bár még mindig tele félelemmel. Elfogadta Aiden felé nyújtott kezét, és az érintésben kapaszkodót talált. Olyan volt, mintha ez az egyszerű mozdulat újra összekapcsolná a világgal, és visszahozná a biztonság érzését. A vihar továbbra is vadul tombolt körülöttük, de már nem tűnt olyan legyőzhetetlennek.
Ahogy elindultak, Ophelia próbált a lépéseire koncentrálni, de minden egyes villámcsapás és mennydörgés újabb hullámokban hozta vissza a rettegést. Aiden szilárd, biztató jelenléte azonban ott volt mellette, és bár a lábai remegtek, valahol mélyen bizott benne, hogy túléli ezt a vihart.

Ophelia Cavallaro

Noha már útnak indultak az első viharfelhők megjelenésével, a természet vad erejével szemben tehetetlenek voltak. A szél egyre kegyetlenebbül söpört végig a tájon, az ég megszámlálhatatlan villámtól izzott, és a nehéz esőcseppek hirtelen zuhogni kezdtek. Aiden szorosan markolta Ophelia apró, törékeny kezét, mintha attól tartana, hogy a kislányt elsodorhatja a vihar ereje. Lépései határozottak voltak, de ügyelt arra, hogy a tempó ne legyen túl gyors Ophelia számára. Aiden sosem értette, miért félnek az emberek olyan egyszerű dolgoktól, mint a sötétség vagy egy vihar. Szánalmasnak találta, de valahol mégis érdekesnek, hogy képesek ilyen intenzív érzelmeket megélni ezekben a helyzetekben. Míg mások talán nyugtalanná váltak volna a dörgés és a villámok fenyegető közelségétől, Aiden nyugodt magabiztossággal vezette Opheliát a kollégium felé. A birtok hatalmas kiterjedése miatt hosszú út állt még előttük, és a vihar mintha csak gúnyt űzött volna belőlük: minél előrébb jutottak, annál inkább rájuk zúdította erejét. Az idő múlásával mindketten bőrig áztak. Aiden sötét haja nedves tincsekben tapadt az arcára, de őt ez láthatóan nem zavarta. Még mindig Opheliát figyelte. Mire végre elérték a kollégium ajtaját, már szinte teljesen átázva léptek be az épület menedékébe. Aiden megállt a bejáratnál, néhány pillanatig némán és mozdulatlanul maradt, mintha csak felmérné a helyzetet. Aztán lenézett a mellette reszkető kislányra, és mély, komoly pillantással mérte végig.
- Jobban tennéd, ha most azonnal felmennél a szobádba. Tusolj le, öltözz át, ha nem akarsz megfázni. - Hangjában a parancs szigorúsága mellett némi gondoskodás is érződött. Aiden arckifejezése változatlan maradt, de egy halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg ajkain, ahogy hozzátette:
- Később találkozunk, Ophelia. És ne felejtsd el, amit a famászásról mondtam neked. - Ezzel a röpke mosollyal, amely egy pillanatra lágyított komor vonásain, elfordult, és maga is elindult a szobája felé.

- Vége -