Aidan

Az erdő fái sűrűn ölelték körbe a kis ösvényt, amit követtem, miközben Árnyék halkan horkantgatott alattam. A nap még magasan járt, de a fák árnyékai már hosszúra nyúltak a földön, és a táj nyugodt zöldsége valahogy most fojtogatóan hatott rám. Az ujjaimat szorosabban markoltam a kantárra, mintha csak attól tartanék, hogy ha elengedem, elveszítem a kapcsolatot a valósággal.
A gondolataim zakatoltak, szinte fojtogattak. Minden pillanatban felrémlett az, amit megtudtam, és nem hagyta, hogy egyetlen másodpercre is nyugodtan üljek a nyeregben.
A Hunt család. Aiden Hunt. Gyilkosok.
- A francba!
Egyre csak ez a szó visszhangzott a fejemben, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogy újra és újra eszembe jutott, mit is jelent mindez. Az egész világ, amit ismertem, egy nagy hazugság, és most az a kérdés, hogy én is áldozatául esek-e ennek a sötét játékuknak. Vagy talán már régen benne vagyok anélkül, hogy észrevettem volna?
– A rohadt életbe... – suttogtam magam elé, ahogy Árnyék egyre lassabban lépkedett a Fátyol-vízeséshez vezető ösvényen. Az ujjaimmal idegesen zongoráztam a kantáron, miközben a gondolataim egyre kuszábbak lettek.
Minden apró részlet visszajött, minden egyes pillanat, amit Aidennel töltöttem, most hirtelen egészen más megvilágításba került. Gyilkos. Egy rohadt, hidegvérű gyilkos. És én ott voltam mellette, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Istenem, hogy lehettem ekkora marha?!
Ahogy megérkeztünk a vízeséshez, leugrottam a lóról, a talaj keményen koppant a bakancsom alatt. Az idegeim pattanásig feszültek. Már az sem érdekelt, hogy kicsit megcsúsztam, és alig bírtam megállni. Árnyék is érezte, hogy valami nincs rendben, nyugtalanul toporgott mögöttem, de most képtelen voltam vele foglalkozni.
– Eltüntettem… ugye mindent eltüntettem? – motyogtam magam elé, miközben a víz felé sétáltam. Kétségbeesetten próbáltam visszaidézni minden lépést, amit megtettem, minden apró mozzanatot, amit azóta csináltam, hogy rájöttem a Hunt család titkára. – Nem maradhatott semmi… – szinte már kérdés volt, nem kijelentés. Az ujjaimmal a hajamba túrtam, idegesen rángatva a tincseket, miközben a víz csobogása valahogy idegen hangként kúszott a tudatomba. A tenyerem már izzadt, a szívem megőrült a mellkasomban. Lehet, hogy elszúrtam valamit? Hagyhattam nyomot?
A bakkancsommal idegesen rugdaltam egy követ a víz felé, mintha az bármiféle megoldást nyújtana. Mégis mit csináljak? Ott ültem az erdő mélyén, egy ló hátán, és olyan információk forogtak a fejemben, amik nem nekem valók. Aiden Hunt egy rohadt gyilkos család sarja. Micsoda kibaszott irónia! A srác, aki mindig olyan hűvös, aki olyan, mintha az agyát egy jégtömb tartaná egyben… valójában több, mint amit mutat.
– A kurva életbe! – káromkodtam ismét, ezúttal hangosabban. Ide-oda járkáltam a fák között, mintha az megoldaná a problémáimat. Nem voltam biztos benne, hogy most mit kéne tennem. A szél a hajamba kapott, a vízesés tompa morajlása kicsit megnyugtatott, de a fejemben még mindig ott kavargott minden.
Mi lesz, ha eljön valaki értem? Mi van, ha valamit nem töröltem ki rendesen a gépemről? Vagy mi van, ha valahogy nyomon követték, hogy tudok róluk? Az biztos, hogy elég bajba kerülhetek, ha ezek tényleg olyan veszélyesek, amilyennek tűnnek.
Megálltam, és Árnyékhoz léptem, mintha tőle várnám a választ. De persze, ő csak békésen legelészett, mit sem törődve a világ legbonyolultabb dilemmáival. Én meg úgy éreztem, lassan darabokra hullok.
– Oké, Sammy, gondolkozz – motyogtam magam elé, ahogy ujjammal idegesen doboltam a homlokomon. – Mit csinálj, ha véletlenül belebotlasz egy gyilkos család titkába? Mi az a biztos lépés, ami nem húz még mélyebbre?
A kezeim ökölbe szorultak. De most komolyan, mit kéne tennem?

Samantha Leroy

A szoba nyomasztó csendje rátelepedett a levegőre, miközben Aiden szinte szertartásosan húzta le a redőnyöket, kizárva minden külső fényforrást. A helyiség lassan teljes sötétségbe süllyedt. Csak a telefon kijelzőjének halvány, hideg fénye törte meg a homályt, ahogy Aiden az ágyon elnyúlva figyelmesen olvasta a beérkezett üzenetet. Valaki - egy kívülálló - hozzáfért a családja legféltettebb titkaihoz. Az információ önmagában is nyugtalanító volt, de a valódi meglepetést az okozta, hogy az elkövető nem más, mint az akadémia egyik diákja. Hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű tanuló, ilyen fiatalon, képes volt feltörni a Hunt család kibervédelmi rendszereit? A kérdés hangtalanul lüktetett Aiden elméjében, miközben arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Ridegen olvasta a sorokat. Az ilyen behatolások mindig nyomokat hagynak maguk után, és ez az eset sem volt kivétel. Alig telt el fél óra, mire a tettes kilétére fény derült. A képernyőn megjelent egy arckép, mellette személyes adatok sokasága. Aiden azonnal felismerte a lányt. Hogyan is felejthette volna el? A kijelző fénye lassan kialudt, és az ágy rugói egy halk nyikkanással adták hírül, hogy Aiden felkelt. Samantha és lova, Árnyék mindig feltűnést keltettek, így Aidennek nem volt nehéz dolga, hogy megtudja, merre indultak. Néhány diákkal beszélgetve hamar kiderítette, hogy a lány a közeli Fátyol-vízesés felé vágtatott. Aiden egy pillanatig sem tétovázott. Gyorsan motorra pattant, és azonnal a nyomába eredt. Az ösvény tele volt friss patanyomokkal. Aiden, akit gondosan kiképeztek a nyomolvasásra, könnyedén követte a jeleket. Ahogy egyre közelebb ért, megpillantotta a termetes ló alakját. Samantha pontosan ott volt, ahol várta: a vízesésnél pihent. A motor mély, dübörgő zaja felverte az erdő csendjét, ahogy Aiden megérkezett. Nem próbált rejtőzködni, nem akarta titkolni jelenlétét. Leparkolta a motort egy közeli fa mellett, majd egy könnyed mozdulattal kisöpörte a szemébe hullott tincseket. Sisakot nem viselt. Lassan, megfontolt léptekkel indult el, de nem egyenesen Samantha felé. Először a vízesés irányába vette az útját, ahol megállt a parton, és hosszú pillanatokig figyelte a vízfelszínen tükröződő alakját. A helyzet súlya és a csend feszültséggel töltötte meg a levegőt.
- Gyakran elgondolkodom. - Szólalt meg végül mély, titokzatos hangon.
- Vajon mennyi igazság van abban a világban, amelyben élünk. Minden új találkozás, minden pillanat új lehetőségeket rejt magában. De vajon az emberek közti kapcsolatok valódiak? Vagy csupán illúziók, amelyeket a sors színpadán játszunk? Szereplők vagyunk, Samantha, mindannyian. Egy nagy színdarabban játszunk, és mindenkinek megvan a maga szerepe. Ez a világ rendje, amit nem szabad felborítani. És ha valaki mégis eltér a szerepétől, megzavarja ezt a törékeny rendszert. Olyan hibává válik, amit fel kell számolni. - Aiden szavai szinte suttogva érkeztek, majd hirtelen mozdulattal felpillantott, és egyenesen Samantha szemébe nézett. Éles, átható pillantása mintha keresztüllátott volna rajta.
- Mit gondolsz erről, Samantha Leroy? - Tette fel a kérdést. A nevét, amelyet elvileg nem tudhatott volna, Aiden úgy ejtette ki, mintha régi ismerősök lennének.

Kétségbeesetten markoltam meg Árnyék kantárját, és idegesen rágtam a szám szélét. Az agyam zakatolt, a szívem olyan hevesen dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasomból. A Fátyol-vízesés vízcseppjei lassan hűvösen permeteztek rám, de az a megkönnyebbülés, amit kerestem, valahogy elmaradt. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy talán hagytam valami nyomot magam után, valamit, ami miatt most mindent elveszíthetek.
- A francba is – morogtam magam elé, miközben idegesen járkáltam fel-alá a tóparton. Az arcomra kiült a frusztráció, a homlokomat összeráncolva küzdöttem azzal az érzéssel, hogy valami végzetes hibát követtem el. Pedig azt hittem, hogy elég óvatos voltam. Minden fájlt titkosítottam, minden rendszert kijátszottam, de most mégis itt voltam, reszketve a gondolattól, hogy valamit elbaltáztam.
Árnyék nyugodtan legelt mellettem, mintha az én fejemben kavargó káosz egyáltalán nem létezne. Csak én? Csak én érzem úgy, hogy az egész világ éppen a fejemre omlik?
– Ne, ne, ne, ne! – kezdtem újra mormolni magam elé, miközben ökölbe szorítottam a kezem. – Mindenre gondoltam, mindenre figyeltem… ugye? – Sosem voltam biztosabb abban, hogy valami nem stimmel. A Hunt család. Nem lehet, hogy ilyen könnyen kijátsszam őket. Valamit biztosan elszúrtam.
Ekkor a motor mély morajlása tört fel a távolból. Megdermedtem. A szívverésem egy pillanatra megállt, majd olyan erővel kezdett újra zakatolni, hogy majdnem összeestem. Hát ennyi volt? Itt vannak?
Ahogy a zaj egyre közeledett, próbáltam összeszedni magam. Árnyék felkapta a fejét, de higgadtan állt tovább, mintha megérzett volna valamit, amit én nem. A sötétben lassan kirajzolódott Aiden alakja. Motorral jött. Ez már eleve rossz előjel.
A férfi szavai mélyen hatoltak belém, de nem tudtam, mit kezdjek velük. Mintha valami különös filozófiai előadást hallanék, de a lényege kristálytisztán világított: Tudja. Nem tudom, hogyan, de tudja, hogy én voltam. A nevemet hallva egy pillanatra még a levegő is bennem akadt.
Gyorsan hátráltam pár lépést, mintha a távolság bármit is segítene. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, és az egész testem megfeszült, ahogy azon tűnődtem, vajon van-e bármilyen kiút ebből a helyzetből.
Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy itt maradjak, hogy tovább hallgassam ezt az embert. Képtelen voltam megszólalni, de valahogy mégis előtört belőlem a düh és a pánik keveréke.
– Mit gondolok? Hogy mi mit jelent? – Kezdtem szinte remegve, majd gúnyos mosolyt erőltettem az arcomra, noha belül valószínűleg soha nem voltam még ennyire kétségbeesett. – Nos, talán azt, hogy az élet egy nagy szar show, és mi mind benne vagyunk, nem igaz? Te is, én is. De tudod mit? Nem érdekel, hogy te milyen szerepet játszol ebben. És tudod, miért nem? Mert ha most azzal próbálsz itt lenyűgözni, hogy megmutatod, milyen nagy játékos vagy ebben a kis színdarabban, akkor meg kell mondanom, hogy rohadtul unalmas vagy.
Miközben beszéltem, kezem ökölbe szorult, a szívem pedig vadul kalapált a mellkasomban. De nem állhattam itt örökké némán, nem adhatom meg neki azt az elégedettséget, hogy teljesen rámijesztett. Megráztam a fejem, majd a szemébe néztem.
– Tudom, hogy ki vagy. És azt is tudom, hogy milyen ember vagy, Aiden Hunt. És tudod mit? Ez csak még undorítóbbá tesz.

Samantha Leroy

Aiden tükörképe hirtelen elmosódott a víz felszínén, amikor megmozdult, és lassan Samantha felé lépett. Minden mozdulata nyugodt volt, mégis vibrált valami a levegőben, akár egy ragadozó, amely már kiszemelte áldozatát. Tekintete éles és fürkésző volt, Samantha testbeszédét figyelte, minden apró rezdülést megjegyzett. A félelem kézzelfoghatóvá vált. Samantha izmai megfeszültek, légzése gyorsabbá lett, és bár próbálta megőrizni a higgadtság látszatát, arcán megjátszott gúny suhant át, amely a rettegést palástolta. Nem csoda, hiszen a birtokába került információk olyan súllyal nehezedtek rá, amely elől nem volt menekvés. Aiden megállt, majd finoman megemelte az állát, mintha csak arra várna, hogy a lány kimondja gondolatait.
- Valóban? - Kérdezte halkan, szinte kihívóan.
- Halljuk hát, milyen embernek tartasz engem, Samantha Leroy? - A kérdés szinte lebegett a levegőben, hidegen és keményen, akár egy penge. Aiden tudta, hogy amit a lány tudott róla, az távol állt attól, amit a hétköznapi emberek megérthettek volna. Az ő családja hagyományai olyan mélyen gyökereztek a vérben és a halálban, hogy a kívülállók számára felfoghatatlanok voltak. A modern társadalom a gyilkosságot bűnként kezelte, de az ő világukban mindez csupán a természetes rend része volt. Az a világ, amelyben nevelkedett, egészen más erkölcsi törvények szerint működött. Számára az életek kioltása éppolyan természetes volt, mint a lélegzetvétel.
- Felfogtad egyáltalán a helyzeted? - Kérdezte, miközben kissé oldalra billentette a fejét. Megállt, alig tíz méter választotta el őket egymástól. Aiden nyugodt és higgadt maradt, mintha pontosan tudta volna, hogyan fog reagálni a lány. Semmi felesleges mozdulatot nem tett, semmi idegeskedés nem látszott rajta.
- Jelenleg épp gyilkosok tartanak a lakhelyed felé. - Mondta nyugodt, szinte érzelemmentes hangon.
- Tudod, mit jelent ez? Az édesanyád és édesapád nemsokára meghalnak. És természetesen a nővéred sem lesz kivétel. - Szavai jégcsapként hatoltak Samanthába, élesek és fájdalmasak voltak. Aiden egy pillanatra sem bizonytalanodott el, hangja változatlanul sima és higgadt maradt, miközben a lány családjának elkerülhetetlen végzetéről beszélt. Nem volt benne szánalom, sem kegyelem. Csak a hideg tények.
- Ami pedig téged illet… - Indult meg újra, minden lépése lassú és kimért volt.
Léptei alatt a talaj halk neszekkel jelezte közeledtét, a távolság pedig egyre csökkent. Aiden most már alig néhány méterre állt Samanthától, tekintete áthatóan figyelte a lány minden mozdulatát.
- Mondd, mégis mihez kezdjek veled? - Tette fel a kérdést, amely mögött groteszk kíváncsiság bujkált.

Az elmém mintha egyszerre pörgött volna fel, és lassult volna le egy rémálom lassú, kínzó tempójára. A szívem őrült sebességgel dübörgött a mellkasomban, mintha minden egyes dobbanással ki akarna törni. Aiden nyugodt lépteit hallva a kezem ökölbe szorult, körmeim belevájtak a tenyerem húsába. A francba, minden összeesküdött ellenem? Miért hagytam, hogy idáig fajuljon a helyzet? Nem voltam felkészülve erre, és az a rohadt érzés, hogy talán valamit elfelejtettem eltüntetni, most még inkább fojtogatott. Aiden minden egyes szava belém mar, mintha jéghideg acélpenge karcolná végig az idegeimet. A gúny, amit eddig mindig menedéknek éreztem, most már nem elég. Ez a fickó túl sok mindent tud, túl pontos, túl határozott. De bármennyire is szorul a hurok, nem fogom hagyni, hogy összetörjön. Soha!
A gondolatok pörögnek a fejemben. A szavai, mélyre hatoltak, de nem tudtam megmondani, hogy a félelem, a düh, vagy valami más fagyasztotta-e meg az agyam. Az arcomra húzódó gúnyos félmosoly valójában csak egy maszk volt, mert belül legszívesebben sikoltottam volna. Vagy elszaladtam volna. De nem, nem adom meg neki ezt az örömöt.
– Hogy milyen embernek tartalak? –  nyögöm ki végül, miután sikerül lenyelni a torkomban felgyülemlett gombócot. – Egy arrogáns, manipulatív rohadéknak, akinek túlságosan is tetszik ez a macska-egér játék – sziszegtem végül, szarkasztikusan felnevetve, mintha a gúnyom bármit is megváltoztatna. – Egy olyan embernek, aki azt hiszi, hogy minden ember csak egy báb, amit kedve szerint rángathat. De tudod mit, Aiden? – Léptem egyet előre, kihívóan. – Én nem vagyok egy átlagos szereplő ebben a kis színdarabodban!
Minden egyes lépése olyan volt, mintha az idő lassulna. A gondolataim zavarosak voltak, és bár próbáltam nem kimutatni, Aiden minden szava apró, éles tűként szúrt belém. Az, ahogy a családom haláláról beszélt, mintha az csak egy újabb átlagos hétfői nap lenne, felzaklatott. A kezem remegett, és erősen koncentráltam arra, hogy ne veszítsem el az irányítást. A szívem a torkomban dobogott, és a kezeim reszkettek, még ha próbáltam is visszafogni. A levegő nehéz volt, mintha minden lélegzetvétel egy újabb küzdelem lett volna a tüdőm számára.
Nem volt menekvés. Tudtam, hogy ez az egész sokkal nagyobb és veszélyesebb annál, mint amit valaha is elképzelhettem. Aiden családja… minden, amit eddig megtudtam róluk, egy groteszk rémálommá vált. Nem tudtam, hogy ilyen szinten bajba kevertem magam. Egy rossz döntés, egyetlen pillanat – most pedig itt állok, miközben egy hidegvérű gyilkos arról beszél, hogy a családom perceken belül halott lesz.
– Mihez kezdj velem? – nevettem fel keserűen, de a nevetésem mögött remegés bújt meg. Aiden arcát nézve próbáltam összeállítani a következő lépést, de valahogy nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ha most hibázok, az életemnek annyi.
– Azt mondod, gyilkosok tartanak a családom felé, és te itt vagy, hogy… mit is tegyél? Végignézd? Segíts? Vagy egyszerűen csak unatkozol, és nem tudod eldönteni, hogy most megmentsz, vagy hagysz elbukni?
Előre lépek egyet, és felnézek rá, még mindig érezve a vibráló feszültséget. A szemeim dühösen villannak.
– Ha tényleg az a seggfej vagy, akinek gondollak, akkor már eldöntötted, mi lesz a következő lépésed. De én nem fogok könyörögni. Ha azt várod, hogy összeroskadjak itt előtted, akkor csalódni fogsz. Szóval… – megráztam a fejemet és hideg, kemény pillantást vetekrá.
– Nézd, ha meg akarnál ölni, már rég megtetted volna – vetem oda, és próbálom elnyomni a hangomban rejlő kétségbeesést. – Szóval ne játssz velem, rendben? Mert nem vagyok játékszer. Nem vagyok az a lány, akit csak úgy eltaposol. Szóval akármit is akarsz, mondd ki, vagy húzz el, mert nincs időm a hülyeségeidre.

Samantha Leroy

Aiden mozdulatlanul hallgatta Samantha minden egyes szavát, figyelme egy pillanatra sem lankadt. Lélegzetvisszafojtva, mély érdeklődéssel itta magába a lány elemzését arról, milyen embernek is látja őt valójában. Amint Samantha elhallgatott, Aiden ajkain szolid, alig észrevehető mosoly jelent meg, ami lassan kiszélesedett. Mélybarna szemei különös fényben csillogtak a rájuk vetülő napfényben, mintha a helyzet furcsa, groteszk elégedettséget váltott volna ki belőle.
- Igen, pontosan. - Mondta lassan, mintha ízlelgetné a szavakat.
- Kiváló elemzés, Nyuszi kisasszony. - Mosolya egyre szélesebbé vált, szinte játékos, mégis feszültséggel teli. Samantha tovább beszélt, szavai egyre mélyebbre hatoltak, fenntartva Aiden érdeklődését. Minden kijelentése újabb rétegeket tárt fel a férfi elméjében, és egyre inkább úgy tűnt, hogy élvezi a lány által felvázolt képet.
- Ismételten igazad van. - Bólintott elismerően, mintha egyenrangú félként kezelné a lányt ebben a különös játékban.
- A mostani színdarabnak te vagy a főszereplője. - A lány gúnyos, lázadó stílusa szinte lepattant Aidenről. Nyugalmát semmi sem ingatta meg, hidegvére olyan rideg és precíz volt, akár egy gépezeté. Ő olyan gyilkos volt, aki különös élvezetet lelt abban, hogy figyelemmel kísérje áldozatai utolsó szavait, mintha minden mondat egy újabb darabbal egészítené ki a halálos játszma kirakósát. Élete során már megannyiféle emberrel találkozott, és bár a többség végül könyörögni kezdett, akadtak olyanok is, akik kitartottak - akiket nem sikerült megtörnie. Samantha eddig jól állta a sarat. Habár a testbeszéde félelmet sugárzott, elméje továbbra is makacsul ellenállt. Aiden szemében továbbra is ott csillogott a kíváncsiság, miközben hallgatta Samantha meglátásait a helyzetről, és nem kellett csalódnia. A lány pontosan értékelte ki a szituációt, ami Aiden számára egyértelművé tette, hogy még a legnagyobb nyomás alatt is élesek a kognitív képességei.
- Semmi sem kerüli el a figyelmed. - Szólalt meg nyugodtan.
- Pontosan. Már rég halott lennél, ha akarnám. A köztünk lévő távolság két méter és ötven centiméter. Innen, ahol állok, kevesebb mint két másodpercbe telne, hogy elérjelek és összezúzzam a torkod. - Aiden rövid szünetet tartott, hagyva, hogy szavainak súlya leülepedjen Samantha elméjében, akár csak egy lassan szétterjedő méreg.
- Eldöntöttem, mihez kezdjek veled. - Folytatta halkabban, hangja most már szinte simogató volt, ám feszültséggel teli. Hosszú pillanatokig némán figyelte a lányt, mintha a csendet is eszközként használná, hogy nyomást gyakoroljon rá. Majd folytatta:
- De nem csak én döntök a sorsodról. Ez a kör csak akkor zárulhat be, ha te is döntesz, Nyuszi kisasszony. Választás elé állítalak. - Aiden lassan felnézett, hideg tekintete Samantha felé szegeződött.
- Igényt tartok a képességeidre. - Mondta enyhe mosollyal.
- Az én oldalamon fogsz állni. Ha úgy tetszik, a kis háziállatom leszel. Cserébe ma senki sem hal meg. Sem te, sem a szüleid, sem a testvéred. Ha jól szolgálsz, anyagi gondjaitok sem lesznek többé. - Ajánlata közben ajka szinte barátságos mosolyra húzódott.
- Ha viszont elutasítasz, a családod hosszú, embertelen kínok között fog elpusztulni. A szemed előtt fogják átélni a legkegyetlenebb szenvedéseket, míg végül te is ugyanarra a sorsra jutsz. Hónapokig tartó gyötrelmek várnak rád, miközben elmédbe ég szeretteid bomló, férgek által rágott testének iszonytató látványa. Végül te magad is megszűnsz létezni. - Aiden tekintete még áthatóbbá vált, ahogy befejezte mondandóját.
- A döntés a te kezedben van.

Minden porcikámban éreztem, ahogy a pánik lassan eluralkodik rajtam. Az a nyugodt, hátborzongató hang, és a hideg fenyegetés, ami minden egyes szavát körbelengte, mintha egyre szorosabban fonta volna körém a maga fullasztó hálóját. Basszus, ez most komoly? Ezzel kell szembenéznem? Éreztem, ahogy a kezeim megremegtek, próbáltam ökölbe szorítani őket, hogy valahogy visszanyerjem az irányítást a testem fölött, de nem sokat segített. A gondolataim őrült sebességgel cikáztak a fejemben.
A gúnyos mosolya, a megjátszott nyugodtsága mindent elmondott. Tudtam, hogy játszik velem, hogy kóstolgat. De az is világos volt, hogy most nem hibázhatok. Végigfuttattam a kezem a hajamon, próbálva megnyugtatni magam, de a kezem még mindig remegett.
– Tudod, Aiden… – kezdtem halkan, de a hangom meglepően határozott volt. – Elég szép kis ajánlat. Tényleg az. De ahogy te is mondtad, ez egy színdarab. És abban nem mindig a főszereplő dönti el, hogyan alakulnak a dolgok. Néha a háttérben állók keverik meg igazán a kártyákat.
Az agyam őrült tempóban dolgozott azon, hogyan is vágjam vissza, hogyan tartsam fenn ezt a játékot, amit rám erőltetett. Ösztönösen egy lépést hátráltam, miközben próbáltam a tekintetét tartani, még ha minden porcikám menekülni akart is. Aiden olyan volt, mint egy ragadozó, aki türelmesen vár a tökéletes pillanatra, hogy lesújtson.
– Szóval, te azt mondod, hogy most eldönthetem, mi legyen, igaz? – kérdeztem szarkasztikusan, egyik szemöldökömet felhúzva. – Nos, hadd világosítsalak fel valamire: az, hogy te játszod a nagy, rettegett végrehajtót, nem jelenti azt, hogy te vagy az egyetlen, aki irányítja a helyzetet.
Az agyam zakatolt, az adrenalin szinte megbénította a testemet. Próbáltam erősnek mutatkozni, de tudtam, hogy az apró jelek - a megremegő kezeim, a szaporább légzésem - mind elárulnak. Bassza meg, gondoltam magamban, miközben próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy most nem mutathatok gyengeséget, de a nyomás szinte elviselhetetlenné vált.
Idegesen belerúgtam egy kavicsba. A kicsi, ártalmatlan mozdulat segített valamelyest levezetni a feszültségemet, de a helyzet súlya még mindig rajtam volt. Egy gyilkos ajánlata. Az agyam próbált menekülni a gondolat elől, de nem volt hová futni.
Hátrapillantottam a vízesésre, mintha ott találnék valami választ, de semmi sem jött. A fejemben csak Aiden szavai visszhangoztak: „Hosszú, embertelen kínok”, „szolgálj hűséggel”. Meg kellett szólalnom, válaszolnom kellett, de a gondolataim olyan gyorsan cikáztak, hogy nem tudtam egy értelmes mondatot formálni. Tudtam, hogy minden lépésemet figyeli. Egy apró hiba, és ennyi volt.
– Szóval a kis háziállatod lennék? – mondtam végül gúnyosan, de éreztem, hogy a hangom nem olyan erős, mint szerettem volna. – Már bocs, de nem vagyok egy Golden Retriever, akit csak úgy ide-oda rángathatsz. – Próbáltam viccelni, de a szavak elvesztek a feszültségben. Talán még soha nem voltam ennyire megijedve.
A tekintetem egy pillanatra találkozott az övével, és éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Minden egyes rezdülése úgy égette bele magát az elmémbe, mintha egy színdarab nézőterén ülnék, és nem tudnám, mi lesz a végkifejlet. Azon gondolkodtam, van-e egyáltalán esélyem innen kijutni, anélkül, hogy az életem - vagy a családom élete - örökre megváltozna.
Egy lépést tettem hátrafelé, mintha ezzel távol tarthatnám magamtól a helyzetet. Tudtam, hogy most valamit mondanom kell. Döntést kell hoznom, de bassza meg, hogyan hoznék ilyen helyzetben jó döntést? A szüleim, a nővérem… és én. Talán most végérvényesen rajtam múlik minden.
– Szóval, igényt tartasz a képességeimre? – kérdezem végül halkan, és a szarkazmus most is átszövi a hangomat, bár egyre nehezebb fenntartani ezt az erőtlen védőpajzsot. – Milyen szép ajánlat, tényleg – a karom önkéntelenül is összefonódik a mellkasom előtt, mintha ez valamiféle védelem lenne, de közben érzem, hogy az izmaim megfeszülnek, a kezem ökölbe szorul. – És ha nemet mondok? – nézek rá hirtelen, kihívó tekintettel. Tudom, hogy ez az egész őrültség. Tudom, hogy a helyzet súlya a családomat fenyegeti. De bassza meg, nem vagyok az a típus, aki hagyja, hogy egy pszichopata egyszerűen eldöntse az életemet. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal.
– Én nem leszek senki kis háziállata, Aiden – a nevét különösen nyomatékosan ejtem ki, hogy érezze, nem ijedtem meg teljesen. Mégis, a szívem egyre gyorsabban dobog, és a bőröm alatti hideg izzadságcseppek egyértelműen jelzik, hogy félek. De nem engedhetem, hogy ezt lássa rajtam.
A tekintetem végigfutott rajta, próbáltam lenyelni a torkomban gombóccá vált félelmet, és a legkeményebb, legmakacsabb énemet előhívni. Nem adhatom könnyen magam, nem hagyhatom, hogy ennyire könnyen eltiporjon. Ha játszani akar, akkor legyen. De én is játszani fogok.
Egy pillanatra elhallgattam, hogy átgondoljam a következő lépésemet. Nem mutathatok teljes gyengeséget, mert azzal teljesen a markába kerülök. Muszáj valamiféle alkut kötnöm, még ha az is, hogy látszólagos irányítást tartok meg magam felett.
– De… – Emeltem meg a kezem, mintha csak megállítanám őt a gondolatmenetében. – Vannak feltételeim.
– Az első feltételem: a családom. Nem eshet bántódásuk. Sem most, sem a jövőben. Ha ez nem garantált, akkor akár most is nekieshetsz a torkomnak, mert nem fogok engedni ebben. Ha egyetlen hajszáluk is görbül, esküszöm, hogy… – itt elakadtam egy pillanatra, mert tudtam, hogy vele szemben nincs erőm. – Esküszöm, hogy megtalálom a módját annak, hogy elpusztítsalak. Tehát ne merd megszegni a szavad – morogtam, miközben dühös pillantásokat küldtem felé.
– Második feltétel – folytattam, a hangom most már kicsit keményebb lett –, semmiféle „háziállat” dolog nem lesz. Tisztában vagyok vele, hogy megvan a hatalmad. De ha engem akarsz, akkor partnerként kezeled a dolgot. Nem szolgálóként, nem játékszerként, hanem egyenrangú félként. És ha nem értek egyet valamivel… akkor legyen jogom nemet mondani.
Ez utóbbi kérés talán irreális volt, de én soha nem voltam az a fajta, aki vakon engedelmeskedik. Ha valamit megtanultam az életem során, az az, hogy soha nem szabad feladni az irányítást teljesen. Még ha Aiden volt is a sakktáblán a király, nekem valahogy meg kellett őriznem a saját szerepemet ebben a játékban.
Megálltam egy pillanatra, hogy felmérjem a reakcióját. Aztán vettem egy mély lélegzetet, és kicsit közelebb léptem hozzá. A szívem még mindig zakatolt, de most már nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem.
– És végül… – mondtam, a hangom most már halkabb lett, de annál határozottabb –, én döntök arról, hogy milyen munkát vállalok el. Nem fogok vaktában követni, és nem fogok olyan dolgokat tenni, amikkel nem értek egyet. Nem vagyok gyilkos, Aiden. Nem fogom a kezeimet bepiszkítani, csak mert te úgy akarod.
– Nos? – néztem rá kihívóan, egy apró, gúnyos mosollyal. – Elfogadod a feltételeimet, vagy mégis inkább a baltás gyilkos szerepét akarod játszani?

Samantha Leroy

Miután Aiden gondosan átadott minden szükséges információt Samanthának, csend telepedett a térre. A gyilkos szándékosan hallgatott el. A labda immár a lány térfelén pattogott, a döntés súlyát az ő vállára helyezte. Aiden kíváncsian figyelte, hogyan reagál majd Samantha a hirtelen elé táruló lehetőségre, amely a halál torkából kínált kiutat. Ilyen esélyt soha senkinek nem ajánlott még fel. Kezei, amelyek eddig nyugodtan lógtak teste mellett, most lassan, jelentőségteljesen keresztbe fonódtak mellkasán. Álla kissé megemelkedett, ahogy éles pillantását Samanthára szegezte. Tekintete hideg volt, metsző és könyörtelen. A lány válasza azonban nem váratott magára sokáig. Samantha szemében a rettegés mélyén rejlő dac fénylett, és bár hangja reszketett, még mindig próbált ellenállni. Aiden szemöldöke alig észrevehetően összerándult, és az íriszei egy leheletnyit összeszűkültek, ahogy a lány szavai elérték a fülét. Felvonta egyik szemöldökét, és gunyoros kíváncsisággal kérdezett vissza:
- Golden retriever? - A hangja hideg volt, éles, akár egy penge.
- Te most komolyan egy kutyához hasonlítottad magad? - Lassan közelebb lépett hozzá.
- Először is, a golden retrieverek intelligens állatok. Hasznosak, hűségesek és a gazdájuk hasznára vannak. - Hangjában mély, mégis játékos gúny csendült.
- Ezzel szemben te... - Folytatta, miközben szemöldöke fölöttébb rándult
- Csak egy kíváncsi, félős nyúl vagy. Se nem okos, se nem hasznos. Legalábbis egyelőre. - Aiden egy pillanatra megállt, hagyta, hogy szavai elérjék a kívánt hatást, majd hangja hirtelen élesebbé és fenyegetőbbé vált.
- Sokat… nagyon sokat kell tenned, Samantha, hogy elérd egy golden retriever szintjét. Addig is viszont tudnod kell, hol a helyed. - Fejezte be élesen, olyan tónussal, amely egyértelműen jelezte: nem tűri az ellentmondást. Egy pillanatra csak a csend maradt, amit Aiden megszállott figyelme töltött be. Ez a csend azonban hideg és fenyegető volt, mint egy sötét árnyék, amely mindent maga alá temet.
- A családod biztonsága nem alku tárgya. Amíg úgy ítélem meg, hogy a viselkedésed elfogadható, nem esik bántódásuk. De ha csalódást okozol… - Elhallgatott egy pillanatra, szemei őrült fényben villantak fel.
- A szemed láttára darabolom fel őket. Ez ilyen egyszerű. - Ahogy kimondta a mondat végét, szavai súlyosak és fojtogatóak voltak, mintha Samantha torkát szorongatták volna, megfosztva őt minden lehetőségtől, hogy szabadulni próbáljon. Aiden azonban nem hagyott időt, hogy a lány feldolgozza a hallottakat. Tovább beszélt, szinte viharos szenvedéllyel, minden szóval egyre közelebb húzva őt a végső döntéshez.
- Hogy mi vagy, vagy mivé válsz, azt majd én döntöm el. - Jelentette ki.
- Te pedig alkalmazkodsz. Nincs más választásod, Samantha. - A feszültség egyre nőtt, a levegő szinte vibrált körülöttük. Aiden arca megkeményedett, és folytatta:
- Ami pedig a munkádat illeti... a részleteket később megbeszéljük. De ahogy másba sem, ebbe sem lesz beleszólásod. - Közölte olyan határozottsággal, hogy a levegő is megdermedt körülöttük. Samantha számára nem maradt választás. Az engedelmesség volt az egyetlen út, amellyel megóvhatta szeretteit, és elkerülhette a végzetét. Eközben Aiden lassan a zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, és látványosan magasba emelte, mintha ítéletet hirdetne.
- Itt a döntés pillanata, Samantha. - Mondta hidegen, pupillái borsónyi méretűre zsugorodtak.
- Vagy feltétel nélkül elfogadod az ajánlatomat, vagy élőben nézheted végig, ahogy feldarabolják a testet, amely életet adott neked. Jól gondold meg a következő válaszodat. Csupán egyetlen szóval kerülheted el a végzeted: „Megértettem”. Bármi más retorziót von maga után. Most pedig... halljuk, hogyan döntesz?

Mély levegőt vettem, mielőtt megszólaltam volna. A gondolataim cikáztak, de tudtam, hogy muszáj végigcsinálnom ezt a helyzetet. A félelem a gyomromban ott mocorgott, de valahogy most inkább elfojtottam. Ezt a srácot nem fogom hagyni, hogy így játsszon velem. A vérnyomásom megint kezdett felugrani, és a torkomban lüktetett az adrenalin. Nagy, látványos sóhajjal először csak összevontam a szemöldököm, majd gúnyos mosolyt varázsoltam az arcomra.
– Golden retriever, nyúl, medve… Komolyan, haver, te itt biológia órát tartasz nekem? Mert akkor sajnálom, hogy nem hoztam jegyzetfüzetet – vágtam vissza élesen, miközben közelebb léptem hozzá. Nem fogok megfutamodni. Most biztos nem.
Lassan megdörzsöltem a tarkómat, majd a levegőbe emeltem az egyik kezemet, mintha mérlegelném a szavait. Láthatta, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy parancsolgasson nekem.
– Tehát te azt mondod, hogy mostantól „Nyuszi kisasszonyként” fogok szolgálni, ugye? Oké, szuper, de ha már háziállat leszek, akkor minimum jár nekem egy szép, aranyos kis nyakörv is. Tudod, valami flitteres, amit villogtathatok a suliban – jegyeztem meg száraz gúnnyal, és egy széles, ironikus mosoly kíséretében vállat vontam. Nem fogom megadni neki az örömöt, hogy azt lássa, tényleg be vagyok tojva.
– Figyelj, megértettem, rendben? De ha már ennyire szeretnéd, hogy „hasznos” legyek, akkor tisztázzuk a feltételeket.
A szavaim persze csak felszín voltak, ami alatt a rettegés lassan kúszott fel a gerincem mentén. De nem hagytam, hogy ezt meglássa. Ha már Aiden ilyen örömmel akar dönteni a sorsomról, legalább kicsit megpróbálhatom irányítani a helyzetet, nem?
– Feltételek nélkül? Hát, nem tudom, haver, talán nem is olyan buta ez a nyúl – felemeltem a kezem, és szinte gondtalanul megvontam a vállam, mintha tényleg egy baráti csevej lenne ez az egész. – Szóval, itt van a nagy igazság: feltételek lesznek. Mert ha már ilyen kedvesen felajánlod az „életben maradás” lehetőségét, legalább tegyük érdekesebbé, nem igaz? – Tettem egy lépést közelebb hozzá, mintha a magabiztosságom valóban nem lenne megingatható. Pedig minden idegszálam feszült volt.
– Először is, ha valóban azt akarod, hogy működjön a kis alkunk, akkor talán nem kéne azzal fenyegetőzni, hogy feldarabolod a családomat minden egyes lépésnél. Nem mintha nem imádnám a folyamatos halálos fenyegetéseket, de legyünk őszinték: hosszú távon fárasztó. Szóval te abbahagyod a „minden pillanatban megöllek” dolgot, én meg… nos, megteszem, amit kell.
Kicsit kihúztam magam, és hagytam, hogy szavaim lassan elérjenek hozzá.
– Másodszor pedig, ha tényleg azt akarod, hogy „hasznos” legyek, akkor minimum hagyod, hogy legalább én válasszam meg, hogyan tudok a legjobban szolgálni neked. Egy nyúl is lehet okos, ha hagyják, hogy a saját eszközeivel boldoguljon, nem igaz? – Kicsit játékosan megemeltem az állam, mintha most én lennék az, aki irányít.
– Szóval, Aiden. Talán én is elvárom, hogy tiszteletben tartsd a feltételeimet, ha már így játszadozunk – egy gúnyos mosoly kúszott az arcomra, miközben a szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Persze nem árultam el magam, mert tudtam, hogy ha most megingok, az végzetes lehet.
– Nos, mit szólsz? – tettem fel végül a kérdést, és próbáltam a lehető leginkább higgadt maradni.

Samantha Leroy

Aiden végérvényesen megbizonyosodott arról, amit eddig csak sejtett: Samantha épelméjűsége erősen megkérdőjelezhető. Vagy az értelmi képességei hiányosak, vagy egyszerűen őrült. Épp egy sorozatgyilkossal állt szemben, aki kristálytisztán lefektette a szabályokat: ha ellenáll, a családja és ő maga is halálra van ítélve. A lány mégis fittyet hányt a fenyegetésre. Aiden arca kifejezéstelen maradt, tökéletesen elrejtve a fejében kavargó gondolatokat, miközben a diák szavait hallgatta, ahogy az makacsul küzdött a jogaiért. Mint egy művelt angol úriember, türelmesen kivárta, amíg Samantha befejezte mondandóját. Csak akkor szólalt meg hűvösen:
- Egy szóra voltam kíváncsi, Samantha. Csupán egyetlen szóra. - Szemei dermesztően villantak, ahogy a kezében tartott telefont egy elegáns mozdulattal visszatette a zsebébe.
- Ami a szüleidet illeti, már jóval azelőtt gondoskodtam a biztonságukról, hogy egyáltalán elindultam volna, hogy megkeresselek. - Szavai nyilvánvalóvá tették, hogy Aiden előre látta a találkozó kimenetelét.
- Megfontolom. Talán megjutalmazlak valami aprósággal. De akár megkapod a nyakörvet, akár nem, mindig tudnod kell, kihez tartozol. Erről soha, egy pillanatra sem feledkezhetsz meg, Samantha. Ha mégis elfelejtenéd, a szüleidből nem marad más, csak darált hús. - Mondta vigyorogva.
- Tehát a magad módján kívánsz hasznomra lenni? - Ízlelgette a szavakat, miközben kissé oldalra billentette a fejét.
- Legyen hát. Meghagyom neked a mozgásteredet. Tégy, ahogy jónak látod, ha úgy gondolod, hogy ezzel kedvemre tehetsz. - Aiden arcán gúnyos mosoly jelent meg.
- Nehéz lesz csalódást okoznod. - Folytatta.
- Hiszen nem várok sokat egy nyuszitól. - Hátat fordított Samanthának, és könnyed léptekkel a motorjához indult. Megállt egy pillanatra, majd hátra sem nézve, ridegen hozzátette:
- Egyelőre végeztünk. Gyanítom, hogy kihívást fog jelenteni neked, perverz zaklató nyusziként, hogy ne loholj a nyomomban az akadémián. De erőltesd meg magad. Ha szükségem lesz rád, meg foglak találni. Addig is jobban teszed, ha távol maradsz tőlem. - Aiden intett, majd utoljára még hátrafordult:
- Szép napot, Samantha. - Ezzel felült a motorjára, és anélkül, hogy visszanézett volna, elhajtott.

Lassan kifújtam a levegőt, miközben Aiden szavait hallgattam. Hát persze, hogy megint a "nyuszi" dumával jött. Komolyan, kezdett olyan lenni, mintha valami gyerekes becenév-kollekcióval próbálna az agyamra menni. Az egyik szemöldököm felvontam, és egy szarkasztikus félmosollyal néztem utána, ahogy már megint a motorjához sétált. Az az istenverte motor, amit mindig olyan drámai stílusban hagyott el, mintha valami akciófilm főszereplője lenne.
– Szép napot, Aiden – motyogtam félhangosan, ahogy elhajtott. – Bárcsak egy sziklának hajtanál.
Kezemmel lazán megdörzsöltem a homlokomat, és az arcomon végigfutott egy gúnyos mosoly. Micsoda egy öntelt barom. Nyakörv? Darált hús? Komolyan, ez most valami rossz bérgyilkos tréningprogram része, vagy mi a franc?
– Nyuszi, mi? – morogtam magam elé, miközben megpróbáltam elrendezni a gondolataimat.
Egy pillanatra csend lett körülöttem. Csak a vízesés tompa zúgása töltötte be a teret. Kezdtem rájönni, hogy ez a helyzet sokkal több annál, mint amire valaha is számítottam. De ha már idáig eljutottam, nem fogom hagyni, hogy ez a szociopata belerángasson a játékaiba. Legalábbis nem úgy, ahogy ő gondolja.
– Oké, Samantha – mondtam magamnak, miközben leültem egy közeli kőre. – Tehát most te vagy a nyuszi… És ő? A vadász? Persze, hagyjuk már. Inkább valami nagyon elcseszett Disney-mese antagonistája.
A gondolataim kavargása közben azon tűnődtem, hogy mit is kezdjek pontosan ezzel a helyzettel. Nem akartam, hogy ő irányítson, de az sem volt opció, hogy nyíltan ellenszegüljek. A mozgásterem megmaradt – legalábbis egyelőre. És ha egy dolgot megtanultam eddig az életben, akkor az az, hogy mindig ki kell használni a rendelkezésre álló lehetőségeket.
Felálltam, leporoltam a nadrágomat, és újra megpaskoltam Árnyék nyakát, aki türelmesen várt rám.
– Jól van, haver – mondtam neki, miközben felpattantam a nyeregbe. – Úgy tűnik, ma egy kicsit óvatosabb nyuszinak kell lennünk. De ne aggódj – kacsintottam le rá. – A nyuszik is tudnak harapni, ha úgy hozza a sors.
Megszorítottam a szárat, és elindultunk vissza az akadémia felé. Aiden talán azt hiszi, hogy nyert, de ez a játszma még messze nem ért véget. És ha van valami, amiben jó vagyok, az az, hogy soha nem adom fel könnyen.

VÉGE